Kultúra - nevelés, oktatás - környezet

Előszó

Kedves Kollégák, tisztelt Konferencia! Glatz Ferenc elnök úr sok szeretettel köszönti a konferenciát és mindazt kívánja, mindazt a szeretetet tolmácsoltatja velem, amit én érzek Önök és a konferencia iránt. Ez pedig nagyon sok, kedves kollégáim! Én nem tudok most formális megnyitó szavakat mondani, túlságosan közel vagyok Önökhöz és mindahhoz, amit Önök az országból képviselnek, amit és akit az országból képviselnek, hiszen nem most találkozunk először és nem itt. Én az Önök munkáját a helyszínen, a gyerekeiken, a kertjeiken, az iskolájukon keresztül ismertem meg egy többéves országjárásban. És ha az én értékelésemet és a szavaimat csakugyan vállalja az akadémia elnöke, akkor együttesen azt mondjuk, hogy ma ebben az országban fontosabb munka sehol sem folyik, mint az iskolákban. Lehet, hogy ennek egyes szituációk, egyes törvények, egyes intézkedések látszatra ellentmondanak, minket azonban nem a látszat érdekel, mert mi, akik két élő közeggel dolgozunk - a gyermekkel és a még átfogóbbal, az élő természettel - tudjuk, hogy a végső szót ez jelenti.
Ha valami szimbolikusát mondhatok üdvözletül ennek az értekezletnek, talán arra emlékeztetek, hogy közel egymáshoz két történelmi épületben folyik most a munka. Az egyikben a jelenünkről van szó, a jelen emberei beszélnek, sajnálatos módon gyakran üres terem előtt mondanak egymásnak nem egészen barátságos szavakat. A másik épületben, ebben a történelmi teremben azok vannak jelen, akik szerintem ma ennek a népnek a szívét és nem a jelenét, elsősorban a jövőjét képviselik. Ma ennek az országnak a jövője pár ezer tanteremben dobog és pár tízezer olyan pedagógus gondozza, akiket az egyik pedagógus-társunk lámpásnak nevezett. Ez a lámpás ma, ezek a lámpások ma - csodalámpák. Égnek, pedig olaj alig kerül beléjük. Bizonyítják azt, hogy a szellemnek a táplálása nem mindig és nem csak az anyagi erőtől függ, és amikor én azt mondom, hogy Önök a jövőt már most megnyerték azzal, ahogyan az Önök gyerekei, tanítványai gondolkoznak, akkor a legfontosabbat mondom, amivel megnyithatom ezt a konferenciát, amivel üdvözölhetem Önöket. Azért vagyok optimista és azért harcolok ez ellen az életveszélyes pesszimizmus ellen, amely a magyarságot kezdi elönteni, mert tudom azt, hogy mi már nyertünk. Mert azok, akik ezt az országot fél év múlva, négy év múlva, nyolc év múlva vezetik, talán még nem lesznek olyanok, amilyeneknek szeretnénk, de én remélem, hogy azok, akik az Önök osztályaiból kikerülnek, már tiszta ökológiai és globális gondolkodással vezetik majd ezt az országot és erkölccsel telítve - ami ma nagyrészt hiányzik. Így én, mint itt a legöregebb, akinek a halálra kell gondolni, optimista tudok lenni és meg kell ismételnem a legfontosabbat: az ország szíve ma nem az ország szívének nevezett fővárosban, hanem ötezer iskolában, ötezer faluban, a vidéken dobog. Sokan nem értik meg, hogy mit jelent az, amit én most mondok, Önök megértik. Ez az ország Budapesttel együtt lényegében vidék, abban az értelemben, ahogy mi ökológus pedagógusok érezzük, és azért tudjuk, hogy ez az ország a mienk, mert ez az ország a vidék, és az országnak és minden népnek a sorsa mindig a vidéké. Én nem tudom mással befejezni a köszöntőmet, minthogy azt mondom: a Jóisten áldását kérem az Önök munkájára és kérem ennek az országnak az egész közeli és távolabbi jövőjére.
Köszönöm szépen!
Budapest, 1997. december Vissza