Előszó
Kovács László szerencsés természetű ember. Megrögzött derűlátó, s ebben, hozzon bármit a sorsa (miként hozott is), megingathatatlan. Megvan az a ritka adottsága, hogy a dolgokat úgy veszi, ahogyan...
Tovább
Előszó
Kovács László szerencsés természetű ember. Megrögzött derűlátó, s ebben, hozzon bármit a sorsa (miként hozott is), megingathatatlan. Megvan az a ritka adottsága, hogy a dolgokat úgy veszi, ahogyan vannak. Elviseli az életet. Nem lázong. Nem csinál bolhából elefántot, elefántból bolhát. Tudja: a jóra rossz jön, a rosszra pedig jó. Ez a dolgok rendje. Idővel azután a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Csak ki kell várni, ha van hozzá (végtelen) türelmünk. Természetes bölcsességét az élő természettől (melyben otthonosan mozog) tanulta. Meg talán Goethétől, aki egy alkalommal (1827. április 25-én este) azt mondta Eckermann-nak: Csak nem kell szőlőt várni a csipkebokortól, s fügét a bogáncstól; különben minden nagyszerű." Kovács László sokoldalú ember. Festőművész, fotográfus és tanár; a három hivatás, szerencsére, nem keveredik a tevékenységében, hanem ötvöződik. Amikor fest, a színekből építkezik, amikor fotografál a valóságot fekete-fehérben rögzíti. Amikor tanít, nem oktat, hanem nevel. Nem szólamokat mond, hanem példát ad emberi tartásra, felelősségtudatra, hitre, a munkával szembeni alázatra. Kovács László fotográfiai pályafutása nem rejtélyek sorozata, hanem egyszerű képlet. Műveit (mind fotográfiáit, mind festményeit, grafikai lapjait) a végletekig fokozott egyértelműség, valamint a gyakran fölfedezhető képi irónia jellemzi. A szeszélyesen változó divat mintha nem is érintené. Megtanulta, ami szakmailag megtanulható, a többi, úgy véli, már csak rá tartozik. Megy a maga útján, amerre fáradhatatlan képzelete vezérli. Gyakorta hajmeresztő szabálytalanságokat enged meg magának. Nem keresi a pillanatnyi sikert, a finom érzékű kritikusok kegyeit. Sőt. Néha már bosszantóan nem törődik az elmarasztaló szakmai ítéletekkel. Mondhatják műveire, hogy nem haladnak a korral, hogy túlságosan erős bennük az oktatói szándék, hogy nem eléggé változatosak. Lepereg róla. Mondják neki: másként kellene fényképeznie, új stílusban. Megrázza a fejét. Én így látom, mondja, így tudom, így érzem. Műveit látva egyre inkább hajlik rá az elfogulatlan néző, hogy igazat adjon neki.
Vissza