Külföldi szinművek II.

Előszó

Ibsen Henriket, a legnagyobb norvég költőt, a világirodalom drámai költészetének egyik legnagyobb művészét, az emberi élet és lélek rejtelmes mélységeinek élesszemű és mélyrelátó vizsgálóját a magyar közönség nem ismeri, vagy legalább nem ismeri olyan mértékben, amint azt ez a grandiózus szellem minden tekintetben megérdemelni. Ha valaki e tény okairól kérdezősködnék, nagyon könnyű és közelfekvő választ lehetne adni azzal, hogy hiszen műveinek csak fele van lefordítva magyarra - a társadalmi drámái -, és a magyar színházak meglehetős mostohán bánnak el velük. Érezzük és teljes mértékben tudjuk méltányolni azokat az ellenvetéseket, mentő tényeket, amelyeket fönti állításunk ellen, fordító, olvasóközönség és színház egyaránt könnyű szerrel tudnának elénkbe tárni. Érezzük azonban azt is, hogy ez ellenvetések csak külsőségek, az igazi okok sokkal mélyebben rejtőznek. Terünk nem engedi, hogy ez alkalommal részletesen foglalkozzunk ez okokkal, jóllehet, közülük nem egy talán fényt vethetne a lelki érdeklődés motívumaira, s közelről érintené a szellemi élet pszihológiáját. Nem vethetjük tehát vizsgálat alá azokat a hatalmas érdekeket, melyek Ibsen költészetéhez fűződnek, nem azt a sokféle kérdést sem, melyek az »északi Sphinx« műveiből minduntalan elénkbe merednek, s a melyek politika, társadalmi, bölcseleti és morális vonatkozásuknál fogva külföldön, különösen Németországban, egész irodalmat teremtettek. És nem foglalkozhatunk végül azzal az »önmagáért való érdek«-kel sem, mely Ibsen alkotásaiban - az élethez való minden tárgyias vonatkozásuktól eltekintve - tisztán és egyedül művészi erejénél fogva váltja ki lelkünkből a legnemesebb élvezetet s emel föl egy csodálatos alkotó zseninek sajátos, sehol máshol meg nem található világába. Vissza