Előszó
Pillanatkép a Gyermekek Háza iskola folyosóján: egy kupac kisgyerek áll körbe valamit, valakit, nem tudni, kit, mit. Csak a gyerekek ragyogó arcocskája látszik. Nevetnek, lehajolnak, simogatnak...
Közelebb érve látom, hogy szeretetük tárgya egy kutyus. Békés, nyugodt, kedves kutyus. A hátán hám, rajta nagy betűkkel: SEGÍTŐKUTYA. A kutyus mellett áll gazdája, Eszter.
- Kukunak hívják - mondja épp a gyerekeknek - Nekem segít. Jelzi, ha csöngetnek, vagy szól a telefonom. Jelzi, amit én nem hallok. Eljöttem, hogy bemutassam nektek, hogyan segít.
A gyerekek öröme határtalan. Hívogatják, becézgetik Kukut. A kutya csóválja a farkát, kedves a gyerekekkel, de le nem veszi a szemét gazdijáról. Ő mindig vigyáz Eszterre. Nagyon szereti őt.
Nézem őket. Ember és kutya. Együtt, egymásért. És ahogy nézem őket, elhomályosul a tekintetem. Peregnek előttem a régi képek... A kis Eszter, amikor először lép be a Gyermekek Háza ajtaján. Kicsit tétován, kedves mosollyal az arcán. A sok közös program, tanulás, játék vidám képei. A nehéz pillanatok, amikor hallássérültként kellett megfelelni a világ elvárásainak. A sok mosoly, segítés, szeretet, ami bearanyozta az iskolai életünket.
Sok év telt el, és egyszer csak újra itt áll előttem a már felnőtt Eszter. Most ő segít. Megmutatja, hogyan lehet segítőtárs egy kutya, megírja egy szép könyvben, hogyan tud Kuku segítségével önálló, teljes életet élni.
A gyerekek gyűrűjéből kitekintve mondja: - Megnézitek, hogy jelzi nekem Kuku, ha megszólal a telefonom?
És elindulnak a terem felé. Együtt, ők ketten, Eszter és Kuku...
Vissza