Szindbád, a halhatatlan

Előszó

Noteszlapok ezek a sorok. Még pontosabban: egy határidőnapló emlékeztető útjelzői. Munka közbeni töprengések, amiket minden konstrukció nélkül adok közre, bízva abban, hogy a készülő filmben helyet szorítanak maguknak. Első találkozásom alkalmával Krúdynál csak a mese ejtett rabul. Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az emlékezet. Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg, a hangja is többszólamú,fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagamban tovább bogoztam, úgy távolodott a stílromantikus behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide is annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia. Mit akar Szindbád? Személyiségének motívumai olyannyira terebélyesek, gazdagok, hogy a nagy életélvezők, a totális világra törekvők - mert ebben ez a fontos - mind megtalálhatók benne. Don Quijotén, Don Juanon át Gargantuéig, s hogy társadalmi helye, osztályszerepe se maradjon kitöltetlen, a lehetőségeiből kiszorult dzsentri fáradt helyzetfelismerése is benne van ebben az életanyagban. Mit akar Szindbád? - kérdeztem az előbb. Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben, és az önalakítás sürgető igyekezete teremti meg tapasztalatainak tárházát és paradox módon állít csapdát egyúttal az igyekvőnek. Élni siet és túlhajtja az érzést. Vissza