Egy pohár borovicska

Előszó

Részlet a könyvből:
UTOLSÓ SZIVAR AZ ARABS SZÜRKÉNÉL

Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából, miután a welszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak.
A párbajt délután tartják meg a kaszárnyában, annak az embernek, aki a Kaszinót megsértette, nem szabad élve eljönni a hely színéről. Az ezredes vállat vont. Jó, hát majd belelövök az újságíróba - mondta egykedvűen. De közben nagyon megéhezett. Éppen csak annyi volt izgalma, amely a halálos párbaj napján elfogta. Fertelmes, soha nem érzett éhség vett rajta erőt. Éhes volt a gyomra, éhes volt a szája, félálomban forgatta a nyelvét, szájában soha nem érzett, soha el nem ért ételek ízeivel. Azt mondták neki, hogy az az újságíró, akit a Kaszinó Angolszobájában halálra ítéltek és az ítélet végrehajtását rábízták, az ország legjobb céllövőjére: az újságíró olyan kodus-szegény, hogy tepertőt vacsorázik esténként, papirosból, tízkörmével, a sót a mellénye zsebében tartogatja és a retek, hagyma az íróasztala fiókjában várja, amíg a tepertőt elfogyasztja, jó borra persze nem telik neki, ezért messzi utakat tesz meg, amíg valamely olcsó kocsmát elér, ahol hideg bort löttyenthet égő gyomrába.
Az ezredes, aki legfeljebb annyit szokott gondolkozni az élet és halál dolgai felett, mint egy bástya a sakk-játékban, fertelmesen megéhezett és olyan gusztusok vettek rajta erőt, mint az asszonyokon szokott bizonyos állapotokban. "Végül még meszet eszem!" - morfondírozott magában az ezredes. Vissza