Előszó
Előszó
„A föld pedig puszta és üres volt és sötétség volt a mélység szirtén és az Isten Lelke lebegett a vizek felett."
Napjainkban ittartózkodásunk megszokott helye: a föld valóban üres és...
Tovább
Előszó
Előszó
„A föld pedig puszta és üres volt és sötétség volt a mélység szirtén és az Isten Lelke lebegett a vizek felett."
Napjainkban ittartózkodásunk megszokott helye: a föld valóban üres és puszta. Romokra néz le a nap és üszkös zsarátnok világosítja meg az éjjeit. Már alig tudunk valaminek örülni. Amit alkottunk, elpusztul és újat létrehozni sem erőnk, sem kedvünk nincsen.
A tragikus tények eme mélységének színén ott gomolyog a sötétség: a szomorúság, gyász, kín, gyötrelem, hitetlenség és erkölcsi elesettség vastag homálya. Mintha a külső keretek szétmállásával a lelkek is összetörtek volna. És ez a nagyobbik katasztrófa.
Hová menjünk? Kihez forduljunk? Már Jób legsötétebb lapjait látjuk magunkra idézve.
Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Tehát Isten éltető lelke, rendező hatalma, gondviselő jósága ott lebeg felettünk, bármennyire terpeszkedjék is a sötétség hatalmassága idelent. Ezt meglátni, ebbe kapaszkodni, ebben bízni, erre hagyatkozni e sötét napokban a mi egyedüli vigasztalásunk. Hinni azt, hogy virágzó paradicsomi tájak lehetnek még e formátlan káoszból egyetlen intésére, parancsolatára. Tudni azt, hogy minden mulandóság éve elhúz felettünk, de ő mint örök személyes. Jelen öregtelenül egyidős ennek minden percével, pillanatával.
Ez a könyv Jézussal járja az évet, örökkévalóságból nézi a mulandóságot és tartalma egyetlen kiáltás: Sursum corda! Felfelé a szívekkel! Ki szeretné emelni az olvasó lelkét a homályból, a hangulattalan üres lelki pusztaságból és az Istenbe vetett hit, bizodalom világosságát akarja meggyújtani benne.
Vissza