Krisztus Király

Előszó

"Hiszek egy Istenbe,
Bízom az Istenbe,
Ez a bízott Isten
Lakójzék az én lelkembe."

A világmindenség halkan bugyorgó testében csend volt. Önmagában pihent az Isten. Egymásba fonódó csillagrendszer-zsigerei ringatták mindent átható szellemét. Hol a mindenséget magába foglaló egész, hol száguldó apró csillag, vagy fénysebes gondolat. Ha kedve tartja a legnagyobb, ha úgy akarja a legkisebb, hol ezt, hol azt a teret fogja át jóságos szelleme. Most pihent épp, figyelte világát, a mozduló változást és az örök nyugalmat. Hallgatta, hogyan zenél a vén Idő, és hogyan táncolnak rá a teremtmények. Érezte, mint koppan más ritmusra a szabad akarat és látta mi lesz belőle. Majd váratlanul megmozdult a Mindenható. Egészből rész, teljességből parányi elem, mozdulatlanságból fényesen száguldó ponttá vált. Hatalmas kiterjedését összesűrítve, világító csillagként szántott át a hideg űrben, pontosan kerülve a galaxisokat, majd megállt az egyik háta mögött, mintha csak arra járó eltévedt pillanat lenne.
A Tejút volt az. Nem vette észre a Teremtőt, mert háttal volt épp. Lassan forgott, mint révülő sámánasszonyok szoktak, puha bőr csengettyűs ruhában, szarvasaganccsal a fején. Két karjában csillagok, fekete mély ölében örvénylő üresség. Forogott, csak forogott apró lábain az ős asszony, mint a malmot hajtó kerék. Karjai hol fel, hol lefelé mozdultak lassú tánca rendje szerint, benne a csillagok egymásba kapaszkodva járták szüléjükkel keringő útjukat. Öreganyánk csak táncolt, magában dúdolva. Születés és elmúlás ölelik benne egymást, mert karjaiban új csillagok születnek, ölében régiek tűnnek el. A közepében tekergő sötét anyag magába ránt mindent, ami a közelébe kerül. „Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál"- mondja a tisztelettel ráköszönőnek, - „mert különben sötét ölem örvényébe vágtalak volna". És onnan még nem jött ki senki és semmi. Aztán ahogy moccant, észrevette ki az, aki figyeli és illően ráköszönt.
- Köszöntelek Teremtő Isten! Mi hozott felém?
- Nézem, milyen szépen táncolsz még mindig - válaszolt kedvesen az Űr.
- Pedig olyan vén vagyok, mint ez a világ, és fáradt is sokszor.
- Ne panaszkodj, szép csillagom, az idő alig-alig fogott rajtad! - mosolygott a Teremtő, és már el is tűnt a forgó mindenségben Nappal - Holddal ékesített kedvesét keresve. Vissza