Krisztus bankója/Andorás körösztje

Előszó

GÁRDONYI GÉZA (1863-1923)

"Néptanító"-nak mondják sokszor Gárdonyit, nem kis lebecsüléssel, de annál több igaztalansággal. Mert ebből a megjegyzésből csak \annyi az igazság, hogy valóban tanítóként kezdte, de csakhamar otthagyta pályáját és az irodalom berkeibe vonult félre. írni kezdett, embert ábrázolni, hőseiben az élők sokadalma lép szinte egymás sarkára, egymás szavát figyelik és egymás szavába kapcsolódnak, annyira fontos és becses dolgokat ad szájába az őket talpraállító egykori kántor. Amiket mondat velük, mind arra valók, hogy segítsenek elviselni az életet azokkal, akik nem a tolla alól lépték a világba, hanem anyaméhből születtek. Az igazat keresteti velük fáradhatatlanul és szenvedelmesen, mert tudja, hogy azt olyan nehéz megtalálni a világ vándorának, a végtelent kereső szegény teremtménynek! Isteni emberszeretet vezette a tollát mindig. Távolságokon és sötétségeken szeretett volna átlátni, mély megérzéssel megközelíteni a bajoktól és a földi élet silányságaitól eltorlaszolt lelket. A magyar falvak, magyar házak, a fű és a virág, a gyermek és állatok bensőséges barátja valóban "tanítani" akart. Nem mond rosszat tehát az a jelző, - de abban az értelemben volt „néptanító", amint ahogy az volt minden nagy író a világirodalomban.
1863-ban született és tanítónak készült, fiatalsága első éveiben tanított is, de már a kezdet kezdetén megérezte, hogy a fiatal lelkek formálásánál nagyobb dolgokra hivatott. Ott is hagyta a tanítóskodást és előbb vidéki, majd fővárosi lapokba kezdett írogatni. Egyszerre nagyon visszavonult és magábazárkózott ember lett, szemérmes boldogsággal adta oda magát a betűnek, a könyvnek és az írásnak. Nagy feltűnést keltett már az első írásaival is, s ekkor felköltözött a fővárosba. Öt sem kímélte meg a kezdődő magyar könyvkiadópolitikának az a természete, hogy a közönségsikert tartják elsősorban szem előtt... Vissza