Délsziget 1946/1.

Előszó

Legyen az irodalom mindenkié? - mostanában ez a vélemény azokban a berkekben, ahol egyáltalán nem írók fészkelnek s szárnyaik tollát még véletlenül sem használják fel írásra. Annál nagyobb az író, minél inkább a tömegek óhaját fejezi ki! - hallani megint máshonnan.
Szerény véleményünk más. Minden alkotás éppen a míndennapiságból kiemelkedés. Ha pedig kiemelkedés, akkor már tömeg»fölötti. Az irodalom egy sziget, mely a tömegek tengeréből emelkedik ki. Mindenki fölkapaszkodhatik az életet mentő szárazföldre, ha van értelme annak a fölismerésére, hogy nemesebb s emberi gondolatok jelentik számára az életet. Ez a sziget azonban egy fuldoklóhoz sem mehet oda külön-külön, hogy megmentse. Mindenkinek önmagában kell fölismernie azt a módot, hogy e talajra kapaszkodjon. Mert valóban, a lét a lét értelmezésénél kezdődik. Akinek nincs tudata a létről: nem él az. Ezt a tudatot szolgálja minden művészet. S az ember nemcsak élni vágyik. Élni, csak testi értelemben. Hanem szeret szemlélődni is maga körül. De a szemlélethez megint emelkedettség szükséges. Azaz: magasabbra hágni, hogy áttekinthessük azt, amire kíváncsiak vagyunk. Emelkedni. Ez is az élet parancsa. De mindenki csak akkor emelkedhetik, ha maga is erre vágyik. Tehát: akik ez emelkedésre hívatottak. Hivatás kell a betű értéséhez, akár íróról, akár olvasóról van szó itt. Hiszen a színvaknak hiába magyarázzuk a színeket. Színlátást egy leggyönyörűbb festmény sem adhat annak, aki nem rendelkezik ilyennel. De gyönyörködteti azt, aki látó. Csalás volna tehát azt mondani: az a festő, akinek a képeit a színvakok nem élvezik a színlátókkal együtt, nos: az nem festő. Pedig a tömegművészet ezt kívánná.
Maradjunk abban: a művészet, igenis, sziget s boldogok azok, akik elérik békés tájait. Vissza