Az idő jegyese

Fülszöveg

Egy szokványos élet. Tartott alig több, mint fél évszázadig. Született, tanult, dolgozott és meghalt Óbudán.
Volt segédmunkás a Goldbergerben és közgazdász ugyanott. Élete utolsó éveiben a Caola vezérigazgató-helyettese volt. Ismerték mint jó havert, főnököt és szomszédot.
Krauszról nem tudták, hogy költő. Ilyen foglalkozással, ilyen habitussal, praktikus szakértelemmel? Ki hitte volna? Néhányan: a család, régi barátok talán emlékeztek rá, hogy valamikor tizen-, huszonévesen...
Tudták, hogy sajátos humorú ember, aki kis házi stúdiót rendez be magának, akinél falakat tölt meg a sokféle könyv. De verset egy gazdasági embertől, aki számokkal, mutatókkal, szabályozókkal vív partizánharcot a szocializmus és a kapitalizmus határán? Szokatlan.
Talán maga sem gondolta volna, hogy kötetté rendezze a majd' harminc éve írt verseket, ha nem éri utol valami, aminek a nevét félünk kimondani. Ekkor szedte elő az 1969-71 között született szövegeket. Írt is újat két kemoterápiás kínzás között? Nem tudni, van néhány évszám nélküli darab is a kötetben.
A keserűség és a kilátástalanság szól ezekből. Olyan ember szava, aki nem stilizálja a véget, hanem mirigyeiben, csontjában éli.
Ez a kötet önkéntesen félbehagyott és kényszerűen újra kezdett költői életmű. Krausz huszonöt évesen valami miatt úgy határozott: többé nem próbálkozik folyóiratokkal, nem akar verseskötetet. Előtte nem sokkal írta: "elképzelni / hogy lehetne / milyen lesz / a holnap este / settenkedő / csillagokkal / hogyan lopakszik / a hajnal." A versírást feladta. Civil lett. Az újrakezdéshez a rettenet kellett. A fenti sorokra rímel a kötet egyik utolsó darabja:
"Roppan az éj
elköszönünk
örömünk
újra a napba zuhan
arcomon újra
a lét máza van.
Látod
várod
az új dalokat
a sustorgó
csendülő
kék szavakat
a holdat az égről
a fényt igazán
ha csendes az ajkam
úgy gondolj rám." Vissza