Középkori kultúra, középkori költészet

Előszó

Részlet:

A középkor költészete.
Az egyetlen erő, amely a középkori táncdalokat összeköti a közelmúlt szabad verseivel, az ősrégi sárkány-meséket Prometheus bátorságának közelébe hozza, a húsvéti misztériumot nem engedi háttérbe szorulni Prospero hatalmával szemben, a prózát kiemeli a művészet nélkül való írásbeliség széles köréből: a költészet, a költői alkotóerő. Minden egyéb: írásbeliség vagy szóbeliség, latin-nyelvűség vagy vulgáris beszéd, műfaji különbségek mind járulékos kérdések. A szépirodalom területét sem tágabbra, sem szűkebbre nem tehetjük, mint ameddig az emberi szó által kifejezett költészet terjed. A középkor vizsgálatában pedig különösképpen az egyetlen szempont, amely össze tudja fogni a jelenségeket, a költői teremtés. Mert a latin kultúra örökségét birtokoló egyházi irodalom és költészet szűkkörű világának mások a törvényszerűségei, legalább is sok ponton, mint azé a frissen megszólaló költészeté, amely szóbeli, s az újonnan megtért, fiatal, barbár népek hozták magukkal.
Az egyházi költészet és irodalom örökölte az antik öntudatát, fogalmait, mérhetetlenül gazdag szókincsét, kifejezés-formáit. A klerikus élet továbbfejlesztette a rendet, mely a római világ lényegét alkotta. A szerzetesi regulák által a lélek rendje egy bizonyos körben példa és ellentétként állott a barbár tömegek alaktalan életével szemben. Nemcsak kertjeikbe vitték át a népvándorlás széttaposta földmívelést, műhelyeikbe az ipart, de írószobáikba a tudományt is. A szétfolyó és ellentétes bölcseleti iskolák helyébe a teológia lépett. A hét művészet mértéke és célja a Szentírás volt. Vissza