Kováts Mihály hajóra száll I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

AMIKOR FÉRJEM, PAUL, távol van a háztól, mindig lemegyek a konyhába, és amíg Somebellével teszünk-veszünk, vagy leülünk a nyitott tűzhely elé, a régi időkről beszélgetünk. Amint ez már öregasszonyok szokása. Sokszor emlékezünk a régi, newyorki Keeports-házra, amelyben születtem, és ahová apám Somebellét, a négyéves, néger kislányt és Joshuát, az ötéves, néger kisfiút hozta. Vati a Keeports család szeniora volt, és irgalomból vetett némi pénzt a két csóré, fekete gyerekért, akik egy szétmálló hordóban szorongtak, remegtek, mert senkinek sem kellettek. Még ma sem tudjuk, hogy a fiú, Joshua és a kislány, Somebelle testvérek, vagy idegenek? Mutti mesélte el nagy titkolózva a történetet, előttük sohasem beszéltek erről, a mi házunkban ilyesmi nem történhetett. Nem is volt benne semmi különös. Inkább szomorú volt. Egy déli kereskedő fejébe vette, hogy olcsóbb lesz a fekete, ha nem hajóval hozzák, hanem itt szaporítják, Amerikában. De a kereszténytelen őrültség vagy nem fizetődött ki, és belebukott, vagy megunta. Elég az hozzá, hogy felhozta áruját New Yorkba és kiárusította. A Meal Marketen állította feketéit a tönkre, de Joshua és Somebelle olyan kicsinyek voltak, talán ha négy-öt évesek, hogy nem lehetett a tönkre állítani őket. Hát beemelte egy hordóba mindkettőt, hogy el ne futhassanak, és ott mutogatta, kínálta a karolinai a kicsinyeket. Persze, mesélte mutti, senkinek sem kellett magatehetetlen gyerek. Apám egy újsághirdetésben olvasott a kiárusításról, egy pár használt csizma és egy selyem főkötő ajánlása között, így került a Keeports házba, és maradt nálunk a mai napig Joshua és Somebelle. Többet nem is tudtunk róluk soha, csak a nevüket. A déli ember nem volt hajlandó, vagy nem tudott többet mondani róluk. Csak a nevüket. Joshua és Somebelle tehát nem ismerhette sem apját, sem anyját. Azt hiszem, ha szülőkre gondoltak, fekete homlokuk mögött apámat képezték apjuknak, és anyámat képzelték el anyjuknak. Joshua szégyenlősen csak nevet az emberre, ha erről van szó. Amúgy sem szeret sokat beszélni. De Somebelle, aki annál beszédesebb, vitatkozik, esküszik rá, hogy emlékszik, csak három éves volt, amikor házunkba került, tehát csak három évvel idősebb nálam. Mert 1759-ben kerültek hozzánk. De Somebelle eszes leány, ravasz is, ha kell, és lehet, csak azért állítja ezt, hogy bizonyítsa, neki is van életkora. Legalább életkora. Aztán, bizony, úgy alakult az életem, hogy volt idő, amikor Somebelle volt apám helyett apám, és anyám helyett anyám. Először akkor, amikor mutti meghalt a nagy newyorki tűzvészben, és még inkább akkor, amikor Franzlt, az első férjemet eltemettem Hannoverben, Európában, amikor elvitte gyógyíthatatlan sebesülése. Hiszen éppen csak tizennyolc éves múltam, mikor hazaindultam. Sohasem szégyellettem, sokszor megmondottam, hogy nincs köztünk különbség, nekem ugyanúgy támaszom Somebelle, amint én támasza vagyok neki. Vissza