Négy rege a feltámadásról (dedikált példány)

Előszó

UGY HÚZÓDIK A ZSONGÁS felfele rajt,mint pókhálóéikor a gyerek galyat akaszt közepébe: finoman, könnyedén, itt szakadón, ott sürülön, ágról pattanni készülőn. Megtétováz a fa tetején, körülöleli a legény ünnepijét, megsikkan a riasztó üst bronzának fényén, körülkörözi a parázstartó forróját; egysugárra perdül rajt hirtelen - mint kenderszösz a rokkán - s oly hévvel szökken róla az alkonyi ég mélyülő kékjébe, hogy belevéknyul, szinte beleszakad dereka.
Ritkaszép fa. Megyen vagy tizenkét ölet fölfele,de hogy lefele, a tiszapartba meddig megyen,pláne hogy első életében mekkora lehetett, ha még igy is ekkora - hát annak egyedül az öreg Séd a megmondhatója. Ágai zöldjében, barkája barna bőrében csak ő látta. Először lábon a mult télben, mikor a Bak éppen a Vizöntő sajtára szélére vetette volna szarváról a Napot.
Telihold volt, ritkatiszta telihold. Finomezüst sugarúba legfinnyásabb tűndércipellőt is táncrapörditő. Királynőjük sem átallhatta meglejteni, lám róla pördült heverőjéhez Nemere is, az erdöelvieké, hogy na Öreg, hát éberen vagynánk-é?
- Úgy tűnik,mivel nem aluszunk, mégcsak nem is szunynyadózunk. -
- Hát a fészi éles-é? Ha éles hát vélünk-é? Mert az Idő bételőben, tudjuk-é?
- Éles is az,vélünk is az. Mosmán ketten tudnánk... Igaz? -
- Ketten biz' azt. Indulnánk hát...
De még igy is sok ráment az éjszakából, mire rátaláltak. Hanem azért virradatra lefektették. Lefektették, legalyazták, letetözték, letakarták akkurát az Ige szerint: "Se Nap, se nép meg ne lássa, mig nem jő feltámadása!" Másodszor meg e tavaszár elején. Tetőzött a Maros, ki héttel is előbb jár a Tiszánál. Őmaga meg kilencvenedik esztendejére ébredett volna, ha az éjjel aludott volna. Vissza