Új Művészet 1995. június

Előszó

Részlet
"A szobrász kézzel fogható alakzatot alkot, teremt. A festő viszont árnyat vetít elénk, látszatot kohol. A reneszánsz kedvenc szellemi játéka, a paragone értelmében e megállapításra hosszú vitának kellene következnie arról, hogy mindezért melyikük előbbre való. A szobrász alkotta alakzat-e, mivel úgy létezik, mint a természeti képződmények, vagy inkább a festő műve, amely nemcsak alakzatokat képes érzékeltetni, hanem azt a megfogalmazhatatlan valamit is, ami közöttük van? A szobor, mert tapintható, eleve realitás - bibliai értelemben par excellence rá vonatkozik a faragott kép tilalma; a festett kép realitása csak látszat. Viszont, vajon nem nagyobb művészi leleményt követel a látszat megalkotása, mint az anyagformálás fizikai munkája? E leonardói érveléssel szemben áll a michelangelói érv: a márványt vésőjével faragó szobrász fáradtságos munkájával az ideát szabadítja ki a kőtömbből.
De voltaképpen miben áll a plasztikai forma realitása? Ezzel egy platónikus kérdésfeltevés foglalkozik, amelyben a forma szó az ideát jelöli, s ez a materiában hagyja hátra lenyomatát. Robert Grosseteste-nek, a középkori nominalista skolasztika nagy filozófusának tömör megfogalmazása szerint az a forma, amelyhez a megformálandó anyagot hozzáillesztjük, s a hozzáillesztés útján ez átveszi annak az utánzott formáját, amelyhez hozzáillesztik. Így mondjuk, hogy az ezüst pecsétnyomó a viaszpecsét formája; az agyagról pedig, amelybe szobrot öntenek, hogy ez a szobor formája. Vagyis: a pecsét pozitív lenyomata csak utánzata a negatívnak, a szobor materiális létezése függ a matricától. Az anyagi létező az idea bélyegét adja vissza; a tárgyakról öntött negatív ezek ideális létezésformájához közelebb áll, mint az ebből kiöntött pozitív; s végül tökéletesen relativizálódik a negatív és a pozitív egymáshoz való viszonya. Úgy gondolom, Jovánovics György művészetének legfontosabb problémáját segítenek körülírni ezek a relativizált fogalmak." Vissza