Előszó
A hegyoldalban húzódó út sárga szalagján, hova aranyfényt szórt a delelő nyári nap, gyors iramban haladt egy könnyű kis sárga kocsi. A szilaj, fekete lovak szinte széttépték gyeplőiket; mögöttük a...
Tovább
Előszó
A hegyoldalban húzódó út sárga szalagján, hova aranyfényt szórt a delelő nyári nap, gyors iramban haladt egy könnyű kis sárga kocsi. A szilaj, fekete lovak szinte széttépték gyeplőiket; mögöttük a felhőző por szürke csíkja nehézkesen feküdt az útmenti fákra, bokrokra.
Középkorú, kerek, barnapiros arcú, jól táplált úr tartotta a gyeplőt. Álmosan lógatta fejét hátsó ülésén a diszes libériába öltöztetett kocsis.
Lenn, a nagykiterjedésű búzaföldön, hol pipacsok kötöttek lángoló csokrot az érett kalászokra, ütemesen suhogott a kasza. Arattak. Hullott rendre az aranyló termés, melyet ügyes kézzel fogtak kévékbe a daloskedvű aratók.
Közel az országuthoz, a messze húzódó erdő szélén Sámson Imre, a kapornoki földesúr, éppen uzsonnázott. Előtte fehér szalvétán sonka, kolbász, tepertős pogácsa. Jóféle aszubor a hosszunyakú üvegekben. Lovai odább legeltek a kövér pázsiton. Elhízott, kicsi, mérgesképű úr volt, de tréfakedvelő és jó mulatós.
A közeledő kocsi láttára mellette fekvő botját magasra emelte.
- Hohó! Hohó! Megállj! Ide gyere!
A lovak táncolva álltak meg.
- Micsoda?! Magadban iszol?
- Idenézz, pajtás! - mutatott a terítékre. - Nem utolsó! Dobd hátra a gyeplőt; tarts velem.
Vissza