Szitakötő Dávid, a költő

Fülszöveg

„Szitakötő Dávid úgy született, hogy még a Nap sem látta. Nem, mert épp pislogott egyet - ma sem tudni, miért - 5 ezalatt történt minden. Mielőtt becsukta a szemét, egy pirinyó bábot látott, mire meg kinyitotta, ott viháncolt a kis Szitakötő Dávid egy tavirózsa levelén széles jókedvében, mert tudta, hogy akkora költő lesz ő, amekkora még sohase röpült a vizek felett. Tudta magáról, hogy szép és okos, látta a napot és a vizeket, a vízimalmot a folyó partján, s ügyet sem vetett rá, hogy merre van lefele és merre fölfele.
A Nap hétágra sütött, mintha csak az előbbi pislogását akarná jóvátenni. Bárányfelhők és fűzek nézegették magukat a folyóban, odalenn halak fickándoztak, farkcsapásaikkal szelíd karikát rajzolva a víztükörre, a levegőben pedig madarak kergetőztek hangos csivogással. Az aprócska szitakötő akkorát lélegzett, amekkorát csak bírt. Farkasszemet nézett a fénnyel, erősnek, nagynak érezte magát, és a boldogságtól megittasodva szárítgatta óriás, hártyás szárnyait, melyekre mérhetetlenül büszke volt.
- Az élet fantasztikusan érdekes, minden elképzelésemet felülmúlja! - kiáltotta világgá a tavirózsa leveléről. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy papírra vesse élete első költeményét, de aztán elszontyolodott, mert eszébe jutott, hogy a költők lanton szokták előadni verseiket, s így a lant nélküli költő nem költő."
(Második fejezet, amelyben Szitakötő Dávid kitűzi életcélját, hőssé válik, s egy jóbarátra talál) Vissza