Előszó
"Modern zene" - ez a kifejezés, amit ma általában a XX. századi zenére használunk, rendkívül félrevezető. Modo hodierno - napjaink szerint, napjaink módján; körülbelül ennyit jelent a latin eredetű...
Tovább
Előszó
"Modern zene" - ez a kifejezés, amit ma általában a XX. századi zenére használunk, rendkívül félrevezető. Modo hodierno - napjaink szerint, napjaink módján; körülbelül ennyit jelent a latin eredetű szó. Ilyen alapon minden muzsika a maga idejében - feltéve ha nem volt szándékosan ódivatú - "modern"-nek számított; illetve ma valójában modernnek csak napjaink zenéjét szabadna tekintenünk; Bartókot, Schoenberget tehát nem.
Félrevezető a modern zene elnevezés már azért is, mert homlokegyenest ellenkező törekvéseket hoz mesterségesen közös nevezőre. A reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus kora még többé-kevésbé egységesen jellemezhető néhány általános megállapítással. Ha például a bécsi klasszika harmóniarendjét tárgyaljuk, Haydn, Mozart, Beethoven és kortársai műveire egyaránt érvényes szabályokat, jelenségeket sorolhatunk fel. A XIX. században az eddigi viszonylag egységes kép kezd részeire hasadni. Az un. új-romantikusok (Liszt, Wagner, Berlioz) és a programzenétől idegenkedő, a régi hagyományokat folytatni kívánó alkotók (pl. Brahms) már meglehetős élesen szembenállnak; írásokban, nyilatkozatokban is dokumentálható az eszmei front léte. Ennek ellenére még számtalan olyan közös vonás felfedezhető, ami a kor alkotóinak zenéjére egyaránt érvényes.
Nem így a XX. században. Századunkban már a zene valóságos kasztjairól beszélhetünk. A könnyű és komoly műfajok végképp elkülönülnek. Az élenjáró "komoly" művészet gyakran elveszti kapcsolatát a szélesebb közönséggel. Szinte évtizedenként, olykor évenként váltogatják egymást rövidéletű divatok és nagyhatású irányzatok; egymással ellentétes elveket valló komponisták, komponista-csoportot alkotnak egyidőben. Az is természetes, hogy az új szellemű muzsika a romantikus zenei stílus késővirágzásával egyidőben kezd kibontakozni. (Új és régi, akár a reneszánszra és barokkra, a barokkra és a klasszicizmusra gondolunk, mindig sokáig élt együtt.) Valósággal játszani lehet pl. az évszámokkal. Gustav Mahler 1860-ban született, Richard Strauss 1864- ben (s túlélte Bartókot, Berget, Webernt; 1949-ben halt meg); mégis kettőjük muzsikája oly sok szállal kötődik a XIX. század zenei nyelvéhez, hogy minden újításuk ellenére utóromantikusoknak, a romantikus nyelv folytatóinak tekintjük őket. A Straussnál két évvel idősebb Claude Debussyt (1862-ben született) és Erik Satiet (1866-1925) viszont már az új korszak mestereiként tartjuk számon; az utóbbi éppenséggel a 20-as évek újabb stílusváltását készítette elő. Puccini halálakor pedig (1924) a párizsi közönség Stravinsky neobarokk zongoraversenyének tapsolt, a bécsi Schoenberg első dodekafon kompozícióit alkotta, Bartók Csodálatos mandarinja várt bemutatóra.
Vissza