Előszó
Egyszer volt, hol nem volt, tán az Óperencián is túl, de biztosan a keresztnevét viselő híd pesti fejénél, volt egy bérháznak álcázott tündérpalota, s ebben élt - él ma is - Kovács Margit....
Tovább
Előszó
Egyszer volt, hol nem volt, tán az Óperencián is túl, de biztosan a keresztnevét viselő híd pesti fejénél, volt egy bérháznak álcázott tündérpalota, s ebben élt - él ma is - Kovács Margit. Szabályszerint így kezdhetném a mesét, melyet elmondandó vagyok.
Persze számtalan Kovács Margit él ebben a városban, országban. És mégis, amikor e nevet kimondjuk vagy halljuk mindnyájan - művészet-ismerők, művészet-szeretők - ugyanarra az egyetlenre gondolunk. Hiszen e név immár nem csupán valamely nagyon kedves ember neve, hanem egy fogalomé is: a kerámia-plasztika egy sajátos, egyéni, utánozhatatlan műfajának fogalmáé.
Ez a Kovács Margit ugyanis, mondhatni, gyereksége óta e varázslatos életkor hiedelmeinek, álmainak-vízióinak szinte teljességét eleveníti meg a művészetében, kifogyhatatlan leleménnyel és gazdagsággal. Szüntelen és fáradhatatlan gyúrja az agyagot, munkálja, formálja, színezi, süti, égeti, s, íme, csudálatos képeskönyvek figurái, jelenetei, történetei öltenek testet keze nyomán. Ezekben a testekben pedig lélek lakozik, mélyen érzékeny emberi lélek, melyet ő lehelt beléjük. Örömünkre és vigasztalásunkra tette - és teszi - ezt, annak ösztönös megérzéséből és megértéséből, hogy, idősödvén, egyre telibb vagyunk heves - s kissé keserű mert, kielégíthetetlen - nosztalgiával gyermekkorunk, s e kor csudálatos mesevilága iránt.
Vissza