Ha a lelkek...

Fülszöveg

Az emberi élet végpontja, a halál bekövetkezte az egyén és a mindenkori emberi társadalom szintjén is a legmeghatározóbb, legrejtélyesebb események egyike. Különböző kultúrák különbözőképpen kezelik, magyarázzák az elmúlás tényét, változatos rituális forgatókönyveket dolgoznak ki, de általános jellemzőjük, hogy a halálhoz kötődő szokások és hiedelmek a néphit legősibb rétegéhez tartoznak és nagyfokú egyezéseket mutatnak világszerte. Közös sajátosságuk még az egyházi és világi, egyéni és közösségi, a szent és a profán tudati és gyakorlati elemek keveredése, egymásmellettisége.
Egyrészt ősiségük, másrészt ma is jól gyűjthető jellegük miatt vállalkoztam arra, hogy egy kárpátaljai, etnikailag és felekezetileg vegyes faluközösség halálhoz, lélekhez fűződő szokásait, hiedelmeit vizsgáljam a temetési rítus egészén belül. A kérdéskör azért is érdekelt, mert véleményem szerint nagyban jellemzi egy közösség morális értékrendjét az a mód, ahogyan a halál tényét kezeli, ahogyan halottaival bánik.
Az élők és a holtak világa bizonyos alkalmakkor összeér, transzcendens a találkozások valósulnak meg. Én ezekre a találkozásokra és az ezek során megjelenő, testet öltő emberi lélekre voltam kíváncsi: arra, hogy mennyire egyéni vagy mennyire közösségileg sztereotipizált, illetve etnikumtól és felekezettől függő az a lélekalak, amit adatközlőim látni vélnek. Elsősorban az érdekelt, hogy az élet eme végső dolgait firtató kérdésekre milyen válaszok fogalmazódnak meg a 20. század végén, Kárpátalján, az egyén és a faluközösség szintjén.
Reményeim szerint sikerült olyan, szakmailag sem igénytelen néphit tanulmányt írni, amit mind a szakma, mind pedig a szélesebb olvasóközönség is érdeklődéssel forgat. Tanulságul szolgálhat e tanulmány azok számára is, akik szerint túl vagyunk a hagyományos népi kultúra dokumentálhatóságának 24. óráján.
Munkám nem jöhetett volna létre az előttem otthonaikat és lelküket is megnyitó salánki emberek együttműködése nélkül, melyet ez úton is köszönök. Hálával tartozom továbbá Mindazoknak, akik lehetővé tették munkám megjelentetését. Külön köszönöm egykori tanárnőm, Pócs Éva önzetlen szakmai segítségét. Vissza