Demokrata 1988/7.

Előszó

Részlet a kötetből:

Tűnt tüntetés

Menet. Lehajtott-fejű, mosolytalan menet; oly keserű: epe-ízű menet. A tér felé.
A tér tömött, hidegen hangzón - üres.
Az üvöltő géphangtól, ettől a színpadi süketségtől oly érthetetlenül torz és vadállatian idegen.
Állunk, nem túl szorosan, egymáshoz nem túl közel, s van ebben a távolságtartásban valami jellegzetesen keleties megszokottság, valami pavlovi reflex: valami a mások ingerültségétől való szokványos tartózkodásból, valami a meggyötörtség fájdalmának tapintatából, az egymásnak ugró hétköznapok arroganciájától való óvakodásból. A hangszórók idegenül, távolian konganak, érezni a beszélő túlontúl teátrális indulatiságát, szónokiaskodó, szószátyár teoretizmusát. A visszhangzó teret betölti ez a hang, átcikázik a fejek fölött, s a távoli épületek falainak ütődve újra végigrohan,s megsokszorozódva, rojtos foszlányokban hullik közénk.
Semmit sem érteni.
Az emberek arcán ott csüng a törődöttség keserű apátiája, valami az úgyismindegységből, akár egy arcukba hulló hajtincs, amit nincs erejük, nincs akaratuk félresírnitani: úgyis visszahullik. A fájdalom és a keserű szomorúság szinte kitapintható, már már láthatóvá válik mint valami iszapos, csatornából előmászott álmatag tekintetű mozdulatlan őshüllő.
Az égen a nyár felhői mint maroknyi köd vonulnak, a lemenő nap sárga fénye elzúg alattuk, s a Műcsarnok homlokzatán múltszázadi fotók patinájának megkésett hangulatát idézi. Van ebben a fényben valami díszes keretbe foglalt, rejtelmes festmény-szerűség.
A hang pattog, minden visszhangzik, s ettől oly jegesen süket.
Az emberek mint földbevert oszlopok csöndesen állnak, merev előrenyúlt nyakuk valami különösen emberi, fásult megalázottság benyomását kelti; mozdulatlanságuk olyan súlyos, olyan végtelenül hosszú mint meghajszolt lovak némán ziháló, szomjas lélegzése.
Amikor arcukba nézek, füleimben Dés fájdalmas szaxofon-hangjai rikoltanak.
Ahol állok: ez a középkorúak osztálya - ez dominál -, a réteg, amely már ráébredt önnön életének súlyára, amelyet már megalázott, arcba vágott a mindennapok kisszerű diktatúrája, a diktatúra, amely ott ül a kopott hivatali íróasztalok betolt fiókjaiban; a gyűrött arcú asszonyok kényszerű, hajnali ébredésében, a fekete gyárak gőzdudáinak fáradt délutáni sikolyaiban; a kiskatonák szokványos eszméletvesztő lerészegedésében; a portásfülke mogorva üvegablaka! mögött; a szolgálati autók hátsó műbőr-ülésein; az erszények dohos szögletében; a családi veszekedések metsző hangsúlyainak élén.
A korosztály, amely már túl van a felhőtlennek látszó lázas ifjúságon, a középkorú vénemberek mosolytalan korosztálya, a belső vérzéstől egymást karmolok korosztálya, a negyven évesen meghalok korosztálya, az öngyilkosok elvesző korosztálya.
Némelyek keze leengedve, csak úgy, a testük mellett lóg ernyedten. Cseh Tamás gitárja szól ereikből, Bereményi ronggyá rohadt Arthur-ökleit látom közvetlen közelemben lüktetni.
A hangszórók viasz-visszhangjai: a nagyvonalúan engedélyezett, "meg-nem tiltva támogatott", fájdalmas szomorúság. Csak állnak. Vissza