Kosztolányi Dezső válogatott novellái

Előszó

Kosztolányi Dezső a Szegény Kisgyermek Panaszai című versciklusával aratta első sikereit. Sokáig csak költőnek számított, a századeleji új líra egyik mesterének, a magyar vers művészének s idegen költők bátor, győzelmes tolmácsának. Később szépprózájára terelődött a figyelem, főkép novelláira. Nyelvi tisztaságát, mondat-melódiája sajátos és eredeti kellemét, novellái épületének könnyed, áttetsző, ruganyosan szerkezetét sokan dicsérték. A versíró Kosztolányi az irodalmi köztudatban idővel némikép elhalványult a novellista Kosztolányi mellett.
A felszabadulás óta Kosztolányi neve körül valamelyes bizalmatlanság terjengett, s nem minden ok nélkül. Verseinek tematikája, hangulata, szemlélete, impresszionista tónusa, formalizmusba is átjásztó virtuozitása nagyon is odaköti ezt a költőt a tízes-húszas évek polgári szellemiségéhez. Műfordításainak viszonylagos szabadossága, az erdeti szöveget gyakran fölényes önbizalommal, individualista lendülettel kezelő, káprázatos rutinja kissé távol esik az új műfordítás tartalomtisztelőbb, az eszmélért, gondolatért több felelősséget érző művelőitől. Irodalmi, politiaki publicisztikája nemcsak ellentmondásosnak tetszik, hanem helyenként határozottan szembeszáll mindazzal, amit ma hiszünk, vallunk. Kosztolányi a proletárforradalom bukása után egy klerikális hírlap szerkesztőségébe menekült, az ellenforradalom alatt támadta Ady költészetét, gúnyolódott a forradalom eszméin és hívein, objektivista pózok mögött a "Homo Aestheticus" szobrát építgette a felelős, cselekvő, ítélő és harcos embereszménnyel szemben. Nem hitt a tömegekben, nem hitt a tömegek szabadság-vívó forradalmában.
Prózaíró művészete azonban - s talán leginkább novelláiban - kétségkívül kora valóságát tükrözi, s igen gyakran kegyetlen kritikai éllel. Ha most újra elolvassuk kisebb-nagyobb elbeszéléseit, meglepetve látjuk, hogy ez a játékos és az elvektől viszolygó dekadens, ez a formalista és individualista virtuóz itt-ott milyen élesen látott és milyen könyörtelenül nyomta rá megvetése pecsétjét a polgári társadalomra. Kortársai az írói eszközök fényességétől nem látták, a nyelv raffinált zengésétől nem hallották prózájának java mondanivalóját, azt, amit a novellák eszmei magjának nevezhetünk, hogy tudniillik: "ez" a világ reménytelenül korhadt és velejéig hazug. Kosztolányi pesszimizmusa, amelyet ő maga többször és büszke hangsúllyal emlegetett, s amelyet bírálói is fölismertek munkáiban, abból fakadt, hogy ezt a korhadt és hazug világot az egyetlen lehetséges világnak hitte. Úgy érezte, hogy az a végítélet, amelyet a történelem a tőkés társadalmi rendre kimondott, az emberiség végítélete, amely után valami apokaliptikus pusztulás, a világvége következik. Naivitásnak vagy szédelgésnek érzett minden olyan hitet, amely új és jobb világot várt vagy ígért. Ezért naivnak érezte aharcot is az emberi jövendőért, szédelgésnek és őrületnek a forradalmi igehirdetést. A társdalmi megváltás nagy álmait és terveit nem értette, sőt megvetette, s a valóságot sokkal inkább a jelenvalóság felületi, apró, megragadható konkrétumaiban tudta érzékelni. Az emberiség számára csak szánakozó félszavai voltak, de egy szépen megterített asztalt a színek, ízek, formák, illatok, hőfokok mesteri variációiban bűvölt elénk.
Vissza