Ember és világ

Előszó

Kemény Zsigmond a hajdani magyar naplók s emlékiratok gazdag irodalmának elsatnyulását-elhalását idézve arról panaszkodik, hogy az ő koráról s az azután következő korokról nem marad semmi írásos emlék, semmi megbízható adat és anyag, mert az emberek már nem jegyzik fel a napi eseményeket. Az ötvenes évek elején panaszolja ezt, a napilapipar óriási fellendülésének idején. Nem ötlik fel benne, hogy az egyik elpusztulását épp a másik fellendülése okozza; még kevésbbé az, hogy az utóbbi pótolhatja az előbbit. Maga is lapszerkesztő volt.
De félelme beteljesedett. A «legeseménydúsabb», «legtörténelmibb» esztendők szinte emléktelenül suhannak el felettünk, úgy értve, hogy alig hagynak maguk után valami írásos emléket. Amire a hírlapírók, a «pillanat krónikásai» világszerte oly elégülten szoktak hivatkozni, hogy a «mai napot örökítik meg», az következett be legkevésbbé. Feljegyzéseik a Krisztus utáni 1930-as évről szólva pontosan azokat a közhelyeket tudatják vélünk, amelyek nyilván már a Krisztus előtti 1930-as esztendőre is álltak. A körülmény, hogy parancsra és bérért írtak, a kutató fejében több zavart kelt, mint amennyi világosságot derít. Még szerencse tehát, hogy műveik külső formája - irályuk - egy-két évtized alatt pusztán a levegő és nap hatására egyszerűen olvashatatlan lesz, épp úgy szétmállik, akár az olcsó papiros, amelyre azokat nyomták. Az időt ebben az anyagban is csak a művészek alkotása állja. Vissza