Köszönöm az interjút!/Hol vannak azok az oszlopok?/1934

Előszó

Köszönöm az interjút!

Szilágyi János, az ismert kérdező-ember műsoraival, az Ádám magazinban megjelent írásaival sok sikert aratott és tán még több vihart kavart. Az ok? Vitákra alkalmat adó, rámenős stílusa. Erről beszélgetünk.
- Interjúit „in medias res" kezdi. Ha önmagával készítene egyet, mi lenne az első - elevenbe vágó - kérdése?
- Már ajánlották ezt a lehetőséget, de nem vagyok skizofrén. Nem tudom. Talán valami közhellyel, mondjuk „szereti önmagát?".
- Úgy hiszem, sokan válaszolnának nemmel, ha feltennék a kérdést: „szereti Szilágyi Jánost?". Az emberek egy részét irritálja az Ön agresszivitása.
- Ennek a bizonyos agresszivitásnak, amit maga is a szememre vet, semmi köze az erőszakossághoz, ez egy stílus, ami ebben az országban teljességgel ismeretlen. Nyugaton sokkal keményebben kérdeznek. Ott valóban az a cél, hogy kihozzák az alanyból azt, amit elhallgatna, amiről nem referálna. Én azonban nem akarok senkit kivesézni, megalázó helyzetbe hozni, személyében megbántani.
- Ön mégis gyakran küzdőtérré változtatja a porondot.
- Ez nem igaz. Soha nem vívok bokszmeccset, és soha nem válok kibiccé, nem kívánom a másik megroggyanását. Egy ember ül velem szemben, nem egy áldozati bárány.
- Miben rejlik akkor interjúinak sikere, ha nem „véres" voltukban, merészségükben?
- „Sikerük": egy csecsemő tágra nyitott szeme. Naiv ember vagyok.
- Ez a naivitás gyakran hoz kellemetlen helyzetbe - másokat.
- Egy neves ember arca közel sem olyan egysíkú, amilyennek egy tévé- vagy rádióinterjúból, egy újságnyilatkozatból megismerjük. Az is ő. De e mellett lehet hazardőr, perverz, vagy fakezű autóvezető. Nem az a célom, hogy erre élezzem ki az adást, de azt is tudnunk kell, hogy a Kossuth-díj és a lóverseny-szenvedély megférhet egymással, s az utóbbi nem függ össze törvényszerűen az előzővel.

Hol vannak azok az oszlopok?

1957 tavaszán a Nemzeti Múzeum kerítése előtt a Fegyvermester (egyszerűen: a Mester) találkozik a szobrásznak készülő Menyussal. A kerítésre erősített tábla az 1838-as pesti árvízre emlékeztet, az épületek sebhelyei viszont az 1956-os utcai harcokat idézik. Menyust "művészi" munkájának nehézségei foglalkoztatják.

1934

"Lehet-e kétségbeesésben élni, és nem kívánni a halált?" A kis gőzhajó sebesen közeledett Capri szigete felé, s én játékból azt képzeltem, hogy egy óriási, kiterjesztett szárnyú denevér - akár Dürer metszetén, a Melankóliá-n - egy feliratot tart a karmai közt, a tenger fölött, s én onnan olvasom le ezt a kérdést. Talán az a viharterhes levegő sugalmazta ezt a képet, az juttatta eszembe a német festő metszetét. Szivárvány világos színei íveltek át a borús égbolton, akár azon a metszeten, és Capri magasba szökkenő, vörös sziklaszirtje alatt is úgy cikáztak a csillogó, vakító fények a sötét és nyugodt tengeren, mint a késheggyel megkarcolt ólomlemezen. Mintha katasztrófa fenyegetné a tájat, beleillett ez a mondat, a kétségbeesés; ahogy a denevér is illett belé, ez a gyászos röptű, cirregő, alkonyati álmadár. Különben már jó ideje gyötört ez a kérdés, de sehogy sem találtam kielégítő választ rá, így hát mindig ott lebegett a szemem előtt, még álmomban is. Vissza