Kőszikláról kősziklára

Fülszöveg

Nem tudom, milyen gyakran ismétlődött ez a nagyszabású előadás. Campanile professzor, aki már ki tudja hányadszor járt a Vezúv tetején, váltig állította: még soha nem látta ilyen szívélyesnek a vulkánt, hogy ilyen bőkezűen mutogatta volna szörnyű szépségeit. Mikor megelégedtünk a látvánnyal, még ha nem is teltünk be vele, lementünk a menedékházig, hogy megvárjuk a pirkadatot. Fél hatkor megint a kráter peremén álltunk, és egy darabig néztük a vulkán füsttel és tűzzel fenyegető torkát. Kisvártatva újabb látvány bilincselt le bennünket. Folyékony ezüsthöz hasonló, végtelenül fehér fényesség terjedt szét a világosodó égbolton, és verődött vissza a hajnali szél fodrozta tenger felszínén. Lassanként kirajzolódtak, mintegy kiemelkedtek a sötétből a szigetek, a fehéren világító házak csoportjai, a part vonala, számtalan öblével, kanyarulatával. Aztán a tiszta fehér ég alján színek árnyalatai ébredtek, egymást váltogatták, majd beleolvadtak a hajnalpírba, amely mindenhol varázslatos, itt is az volt. Végül áttörte a színeket az első napsugár; és az új élet csodálatos remegése járta át a levegőt, még pompásabb színek és formák ébredtek szárazföldön és tengeren. A szépség dicsőséges diadalt ült, és magával ragadta szemünket-lelkünket. Az édenkert egy darabjához különös kontrasztot adott a lábaink alatt tomboló pokol látványa. Ez az élmény egész életemből csak ahhoz a pillanathoz fogható, amikor az éjszaka megmászott Monté Rosa legmagasabb csúcsán csodálhattam meg a gyönyörűséges napfelkeltét. Vissza