Erdélyi történetek

Előszó

Ismeritek az aranycsengős nyulacska meséjét? Mit gondolt, mit nem ez a nyulacska, aranycsengőjét bokor ágára akasztotta, hogy el ne lopják, amig alszik s mire felébredt: volt bokor, nincs bokor, terebélyes, sűrű lombos fa lett belőle; terebélyes, sűrű lombos fának legfelső ágán csilingelt az aranycsengő. Hasonlatos csuda történt Erdélyben is: az irodalom gyérágú bokra hirtelen-váratlan sűrű lombos, terebélyes fává növekedett s amit álmodni sem mertünk a nagy világrengés előtt, még kevésbé e rengés után: reménytelen ostromokban kifáradt, elhallgatott erdélyi mesemondók és énekesek megszólaltak; félénken rejtőzködő talentumok nekibátorodtak s egyszerre csak felcsendült az erdélyi ligetekben szépen szóló dalosok éneke; paloták, kunyhók lakói tűzhely köré telepedtek s áhitattal hallgatták a mesemondókat. Honnan jöttek? Hol voltak eddig? Égből szálltak alá? Föld méhéből pattantak ki? Akárhonnan: itt voltak a világrengés után azon melegében, itt vannak, dalolnak és mesélnek.
Igen, itt vannak az erdélyi mesemondók, öregek, ifjak s nekem, ki maholnap ötven esztendeje szántogatok tollammal, jutott a kedves feladat, hogy kopogtassak a föld kerekén szerteszórt magyar házak ajtaján s szállást kérjek az én mesemondó társaimnak. Huszadmagammal jövök, ismerős és ismeretlen mesemondókkal, akik mind vérbeli írók s akik most először verődtek nagyobb csapatba; akik általam üzenik - jogos önérzettel üzenik - e földön bárhol élő magyaroknak:
Mi is élünk, mesélünk, tisztelettel szót kérünk. Vissza