Kortársaink voltak

Előszó

Így jellemezte Kosztolányi ezt a földet, szülőföldünket. „Holtomban is csak erre járok, keleten" - írta az előző sorokban, s aztán következett az indoklás: a fojtott szenvedélyű magyar világra tett utalás. Hubay Miklós nem sokkal halála előtt egy akadémiai délutánon erre a versre (Életre-halálra) hivatkozott, mint amely sosem engedte lemondani a reményről, hogy Magyarországon Igazi drámairodalmat, igazi művészetet lehet teremteni. S ha annak a hatvanegy művésznek az alkotásait nézzük, olvassuk, hallgatjuk, akik a Magyar Művészeti Akadémia tagjai voltak halálukig s most egy közös kiállításon - ahogyan sosem voltak együtt - egy-egy képükkel, szobrukkal, kottájukkal, mutatóba kitett könyveikkel számot adnak tehetségükről, megsejtetik művészi elveiket, felmutatják szellemi hódításaikat, arra a megállapításra juthatunk, hogy bármily különbözőek voltak stílust, életkort, művészeti ágat, műfajt tekintve, abban egyeztek egymással is, Kosztolányival is, hogy ide valók, az izzó bú és a szívig döfő öröm földjére. Holtukban is itt járnak, „kelet" rossz, tengely törő, ám gyönyörűen égbevesző útjain.
Kísértetek? A múlthoz, a nemléthez kötődő árnyékok? Éppen ellenkezőleg! A jó mű eleven, öröklétű, jelenvalóbb sok up to date sikernél. De jelenvalóak e művek korszerűségük, hagyományújító képességük miatt is, hiszen a modern magyar művészet egyetemes hatásokat felszívó áramlataiban jöttek létre, amelyek a mába futnak, s ki tudja, még meddig tovább - érvényük tehát hiánytalan. Akkor hát halott társaink fényéből akarunk elorozni egy nyalábbal? Szárnyuk alá bújva jutni a magasba? Nem! Ez a kiállítás büszkévé tesz ugyan minket, akik e nagyszerű művészekkel együtt lehettünk tagjai a Makovecz Imre köré gyűlt szellemi körnek, azonban az egykori társak értünk nem, csak magukért állnak jót, hiszen a művészi rang nem örökölhető. Miránk ők csak azt a régi parancsot hagyták - meglehet, kutyabőrre írva: a nemesség kötelez. Vissza