Kortárs 2007. december

Előszó

Részlet a folyóiratból:
"Végtelenbe vesző fehér boltívek alatt
A pompás, barokk ízlésű nagyváradi püspöki palotával szemben szinte dacos puritánsággal húzódott végig a tizenkét kanonoki ház hosszú árkádsora. Fehérre meszelt boltívek, zömök pillérek. A két talpam még emlékszik a fapadlat göcsörtjeire, hosszú, hasított szálfákon kopogott a léptem. A nyugati nap besütött minden árkádon. Magyarország felől. Közel van a határ, szinte megszokhatatlan ez. Csak egy-két kilométerre. Ezek alatt a rusztikus árkádok alatt rossz időben is végezhették egészségügyi sétáikat a vén papok, méla breviáriumolvasgatással emelve lelküket transzcendens világokba. Ide nyíltak a kanonoki házak döngő kapualjai és a földszinti rácsos ablakok, nemegyszer muskátlival vagy egy-egy alvó macskával. A bejáratra ügyelő kapus lakhatott mögöttük, vagy a főpap valamelyik megözvegyült, szegény rokona.
Nekem egy ilyen élemedett korú néni nyitotta ki a kapuba vágott ajtót. S neki vágtam ki a magamban már begyakorlott szöveget, ami szerint megbíztak, hogy ezt a borítékot kézbesítsem a méltóságos és főtisztelendő kanonok bácsinak.
A tisztes, kánoni korban levő ősz hölgy feltehetőleg mosolygott a rövidnadrágos küldöncön, aki lecsúszott zoknijával inkább a közeli Schlauch park játszótereiről ideszalajtott pulyának (pestiesen szólva srácnak) látszott.
Az is voltam.
És a vastag borítékban levő kézirat szerzője is én voltam. Utóbbi minőségemben névtelenség fedte kilétemet. Jelszavas boríték is volt a kézirat mellett. Csak ebből lehetett megtudni, hogy a szerző a debreceni piarista gimnázium II. osztályú magántanulója..." Vissza