Kortárs 1996. április

Fülszöveg

Részlet a kötetből:

"Mi a költészet?
Misztérium. Vagyis olyan szellemi valóság, amelynek - bár van alakja, jelentése, története - a lényege megfoghatatlan marad. Miféle mozgást végez ez a szellemi valóság?
Áttör a jelenségek nagyon is hézagos, manipulált és szakadékony láncolatán, mert a törvényt, a belső történést kutatja. Ez a megtalált belső törekvés úgy húzódik végig a művön, mint erezet a kézfejen. Hová tart a költészet? A valóság szíve felé. A legsűrűbb sűrűbe. Mozgási iránya és lendülete arra mutat, hogy a szabadság szeretete a költészet lényegéhez tartozik; halaszthatatlan közlendője az ember sorsába vág. A költészet egyszerre szabály és kihágás. Rend és rendetlenség, azaz rendből rendbe lép. Tulajdonképpen nem a rendet, hanem a szellemet tartja fontosnak, de mivel a szellem következetesen rendet kristályosít ki, valamilyen rendként jelenik meg;
azt mondom, a kutya ugat. Ez egyszerű tényközlés. Nem fejez ki semmi mást, csak ami történik. Azt mondom a kutya kitartóan ugat. A mondat hirtelen megelevenedik. Valaki vagy valami beállt a képbe, azaz éppen hogy nem állt bele a képbe, kereten kívül maradt, és onnan ingerli föl a kutya szőrét. A kutya kitartóan, habzó szájjal ugat. Az iménti feszültség nem nőtt meg, hanem elmélyült. A kutya dühét kiváltó ok látványosabban tükröződik. Ez még nem költészet, de van itt egy szó, amelyet érdemes megvizsgálnunk. „Habzó": valami lomha gyönyörűséget érzünk ebben a szóban. A „hab" puha, ellenállás nélküli, testies; erők gyürkőzéséből teremtődik. Kutyaszájon az ín, izom- és lelki erőknek túlcsordulása. Itt azonban nem a „hab", hanem a,,habzó" szó szerepel. E különbségben, mint egy farostnyi résen, már bevillan a költészet; a kettős „bz" mássalhangzó a szó testiességét szinte szemmel láthatóan megvastagítja. Mi itt a költészet jele? Az a láttatás, amelyet a „habzó" szó tud, a szóvégi „ó" hanggal elnyújtva a kutya tajtékzását.
Azt mondom: villog csillagugatása kutyámnak. Most jelenik meg a költészet, nyomban magához rendeli a szavakat, hullámoztatja a szótagokat, megváltoztatja s a változtatás után mintegy ólomba merevíti az új s végleges szórendet. Ez a költészet verstanban s nyelvtanban letapogatható működése, de mindez csak szolgálja a költészet tágas, szabad, többértelmű, visszarezgő szellemét. Nézzük csak, mi történik itt! Először is ez a mondat sokkal többet jelent a megelőzőnél. A „kitartóan" szó kihullott; hová tűnt el? Fölöslegessé vált, sőt akadállyá, mert az időbeli hosszúságot egy időn túli hosszúság váltotta föl: a „csillagugatás" elriasztotta a határozószót." Vissza