Kölcsey Ferenc világnézete

Előszó

Kölcsey 1826. augusztus 29-én mohácsi vésztől s a nemzetet mint magyart fenntartó történeti tudatról elmélkedve, java férfikorában ezzel a sóhajjal fejezi be történetfilozófiai gondolatsorát: «Én úgyis nemsokára az én halottaimhoz költözöm; előre tudván sorsomat, hogy el leszek feledve, mint ők.» (Minden Munkái 3., II., 155). Elmúlása előtt egy esztendővel, amikor a Parainesist írja, az utókor hálájára nem számít: «Nemsokára e nép emberei közül senki nem lesz, ki rólam emlékezzék.» A nemzet azonban mindmáig tudva tudja és mélyen érzi a nagy férfiú történeti jelentőségét. Már pár héttel elhúnyta után Szatmár megye közgyűlése elhatározza Kölcsey arcképének a megyeháza tanácskozóterme számára való megfestetését. «Tudjuk, - mondja a határozat - hogy Kölcsey Ferenc neve késő századok után is ragyogni fog s emlékezetét maga az örökké valóság mindenkoron őrzi.» Az országgyűlés is, Kölcsey izzó nemzeti érzésének és mély politikai bölcsességének leghitelesebb tanúja, közadakozásból siet a nagy szónok emlékét Ferenczy vésőjével a Nemzeti Múzeumban megörökíteni: a szobrász a neoklasszicizmus szellemében római tógában ábrázolja. Szobra Szatmár és Nagykároly főterén az önzetlen és cselekvő magyar hazafiság jelképe volt, míg az idegen utalom le nem döntötte. Csekei síremléke, a tört oszlop is ledőlt, de a nemzet hálás kegyelete most állít helyébe díszesebbet halála (1838. aug. 24.) százéves fordulóján. Vissza