Örökség I-II.

Előszó

Kimondhatatlanul szerelmese vagyok magyar testvéreimnek és mélységes áhítattal tölt el az az imádságos tudat, hogy népünk nemzeti élete a Kárpátok-medencéjében, nem Árpáddal, tanéira jóval régebben kezdődött. Az összes magyar testvérem között legősibb nép e földön a szkitha-palócság, a szkitha-székelység és a szkitha-göcsejség. E három ős vidékünk néprajzi, nyelvi és egyéb sajátságai legközelebb állanak egymáshoz és valamennyi között a legszínpompásabbak. Olyan jóízűen, mint ahogyan szülőföldemen beszél a nép, még a franciáknál sem tapasztaltam, pedig nagyon sok rokon finomságot fedeztem fel a két nép nyelvi sajátságában. A francia sem szereti a darabosságot, akárcsak mi szkitha-ivadékok. Kerüljük a mássalhangzók torlódását és azt a legfinomabban, csodálatosan jóízűen, teleszájjal, hangoztatjuk. Lélek és szív él nyelvünkben. Ezt a jóízű szép nyelvet akartam megörökíteni, merít lassan, mint minden, már ez az ősi sajátosságunk is elvész a nagy irodalmi nyelvgyártás kaoszában. Lesz, akinek eleinte nehezebben megy az olvasás, de később, (ha a finom áthidalásokat természetszerüleg felfedezi, örömmel és boldogan forgatja egyik lapot a másik után. Több vidék sajátossága érezhető munkám nyelvezetén, de legtöbbet szülőfalumból hoztam, hiszen ottan születtem, ottan éltem és azt bírom legtökéletesebben. Kivánom kedves olvasóimnak, hogy hasonló szeretettel gondoljanak minden sor olvasása közben arra, hogy amit olvasnak, az saját maguké és töltse el valamennyiüket hasonló boldogság, mint amilyen engem eltöltött, mikor regényemet megírtam. Vissza