Kónya Lajos, a faszobrász

Előszó

Művészettörténészek hajlamosak úgy tekinteni műalkotásokra, életművekre, Hogy azokat azonnal a Művészet történetét jelentő végeláthatatlan folyam részeként képzelik el (valamilyen oknál fogva a folyó-metafora állandósult a művészettörténeti diskurzusban). Már a művekkel való első találkozáskor más művészek befolyását vélik felfedezni, megkísérelik beilleszteni az alkotásokat a különféle tendenciák, áramlatok körébe. Ne kárhoztassuk őket ezért, hiszen ez a szakmájuk, ezt tanulták bölcsebb és öregebb művészettörténészektől. A művészet magyarázata természetesen elsősorban történeti keretek között képzelhető el. De azt tartsuk mindenképpen szem előtt, hogy az alkotók egy része kívül óhajt maradni ezen a körön, nem kíván hatástörténeti vizsgálódások és elemzések tárgyává válni. Különösen nehéz helyzetbe kerül a tudomány, ha a tárgyalt művész ritkán datálta és egyáltalán nem dokumentálta műveit, egyetlen alkotómunkájával kapcsolatban fennmaradt írásában pedig ennyit jegyez meg: „Faragom figuráimat, amikor időm és kedvem engedi. Örömöm telik benne." Kónya Lajos megélte a doni katasztrófát, első faragványai ekkor születtek, ezek természetesen nem maradtak fenn. Nevét inkább irodalmi munkássága tette ismertté, csupán a hatvanas évektől fordult érdeklődése újra a képzőművészet irányába. Két kiállításáról tudunk: szobrai 1970-ben a Május 1. mozi előcsarnokában, 1972-ben, néhány héttel váratlanul bekövetkezett halála előtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban voltak láthatók. Utóbbi meghívóján szintén olvasható művészetének maga választotta mottója: „A kiállításon Kónya Lajos maga kedvére fából faragott szobrait (...) mutatja be." A művész, aki nem-művészként definiálja magát, aki a létrehozás puszta örömével indokolja műveinek megalkotását, mély lelki közösséget vállal a ráérő idejében farigcsáló pásztorral, favágóval, aki minden, keze ügyébe eső ágból, rönkből, valamilyen formát varázsol, aki az őt körülvevő világ mindennapi elemeit vagy képzeletének lényeit álmodja a fába, és puszta időtöltésül, valóban a maga örömére és csupán közvetlen környezete gyönyörűségére csinálja, amit csinál. Vissza