Konsztantyin Melnyikov

Előszó

A modern építészet történetének kutatói csak az utóbbi években kezdték fölfedezni és jelentőségének megfelelően értékelni Közép- és Kelet-Európa XX. századi építészetét. A cseh, a lengyel, az orosz, a magyar szecesszió és a „nemzeti"-t kereső építészet, a bécsi Wagneriskola hatása az Osztrák-Magyar Monarchia építészetére, a cseh kubista építészet, a kelet-európai avantgarde építészet megannyi téma, melynek kutatása és feldolgozása az utóbbi két évtizedben kezdődött meg. A publikált anyag egyre inkább a korábban csak Nyugat-Európára és Amerikára koncentráló szemlélet átértékelésére késztet. A legújabb összefoglaló építészettörténeti munkákban már Nyugaton is helyet kapott például a cseh kubista építészet és a 20-as évek szovjet építészete. A Kelet-Európa művészete iránti érdeklődés a hetvenes években szinte divattá vált. Ez a megnövekedett érdeklődés is figyelmeztet arra a felelősségre, amellyel magunknak és a világnak tartozunk saját közelmúltbeli értékeink föltárásában és közzétételében. Ez a munka - ha lassan is - de folyik, ahogyan ezt a sorra megjelenő kötetek tanúsítják. Ez a kötet Konsztantyin Sztyepanovics Melnyikovról, a szovjet avantgarde építészet egyik legjellegzetesebb alakjáról szól. Melnyikov pályája 1917-ben kezdődött és 1937-ben gyakorlatilag le is zárult. Ez a két évszám egyúttal egy egész korszak, a forradalmi orosz-szovjet művészet korszakának kezdetét és végét is jelentette. Melnyikov sorsa, életműve ezzel a két évtizedes korszakkal fonódott össze. Ennek a hőskornak egyik legaktívabb, legtermékenyebb szereplője volt. Vissza

Fülszöveg

Melnyikov a szovjet építészet 1917 és 1934 közötti úttörő korszakának jelentős, nemzetközileg is elismert képviselője volt. Sorsa, életműve ezzel az alig két évtizedes, sokféle irányzatnak, művészi csoportosulásnak teret adó „hőskor"-ral fonódott össze. Tervei szerint épült meg az 1925-ös párizsi Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás szovjet pavilonja, amely a kiállítás egyik szenzációja lett. Sikeres emberként tért haza, és tucatnyi épületet, köztük hat munkásklubot és négy nagygarázst épített. Megbízásait lehetőségnek tekintette a kísérletezésre: terveiben a térszervezés, az expresszív formálás és a szimbolikus kifejezés különféle módjait próbálta ki. Művészi hitvallását szimbolizálja saját lakóháza. A húszas évek végétől kibontakozó sztálini politika nehezen tűrte a független egyéniségeket. A „formalista" művészet ellen indított kampány őt is sújtotta, és mivel önkritikára nem volt hajlandó, teljesen kiszorították a szakmából. Életének hátralevő harminchét évében nem sikerült visszakerülnie a közéletbe. Ezt az életművet mutatja be a kötet szerzője, háttérként felvázolva a kor orosz-szovjet építészetének fejlődési vonalát. Vissza