Konsztantyin Fegyin

Előszó

Az "Írói arcképvázlatok" bibliográfiai sorozat második tagja - Solohov után - az élő szovjet irodalom másik nagy alakját, Konsztantyin Fegyint mutatja be. A választás nem véletlenül esett Fegyinre. Míg Solohov művészetét, mint a klasszikus orosz próza legjobb folytatását becsüljük, addig Fegyin alkotásaiban a 20. századi nyugati polgári irodalom klasszikus hagyományokat folytató vonalának (Romain Rolland, Roger Martin du Gard, s nem utolsó sorban Thomas Mann) képviselőjét látjuk. Rokonítja őket az ábrázolásmód, a kérdések, melyekre választ keres és mindenekelőtt fő problémája - a művész helye a társadalomban. Fegyin erről az alapról kiindulva, eredményeitől, eszményeitől megtermékenyíttetve, s ugyanakkor ezekkel viaskodva lett a 20-30-as években íróvá. Bonyolult fejlődési folyamaton át jutott el oda, hogy ma a szocialista realista irodalom egyik legkiválóbb képviselőjét üdvözölhetjük személyében. S abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy arról, hogyan futotta be pályáját ez az érdekes író, s miként lett polgári mesterek tanítványából a fiatal szovjet írónemzedék mesterévé, tanítójává, nem kell saját feltételezéseinkre támaszkodni, az író saját szavai világítják meg ezt az utat.
Magyar nyelven kiadványunkban lát napvilágot elsőízben Fegyin önéletrajza, ez a nagyon vonzó, objektív mértékű, de szubjektív hangú írói önvallomás.
A bibliográfiai fejezetből kitűnik, hogy Fegyinnek minden jelentősebb műve megjelent magyarul. (Csak bibliofiliai szempontból sajnálatos, hogy külső megjelenésükben ezek a könyvek jórészt az 50-es évek csúnya, jellegtelen, szemet egyáltalán nem gyönyörködtető jegyeit viselik magukon, s ez bizony riasztja az olvasót.) Vissza