Könnyű zongoramuzsika a 18. századból

Előszó

Az a huszonöt könnyű kis zongoradarab, amelyet ebben a füzetben talál az érdeklődő, az európai zene egyik nagyon érdekes korszakáról szeretne keresztmetszetet adni: a 18. század második felének német zenéjéről. Bach még él, talán éppen a "Musikalisches Opfer"-t vagy a "Kunst der Fuge"-t írja, amikor az akkori "fiatalok", az 1710-20 körül született zeneszerzők (köztük saját fiai), egyszerre csak valamilyen új, addig szokatlan könnyed hangot ütnek meg műveikben. Mintha égbenyúló hegyóriások közül tavaszi virágokkal borított rétre érkeznének. Az addigi szigorúbb, túlnyomóan ellenpontos stílust homofón hangvétel, - a barokk monumentális építkezését kecses kis formák váltják fel. A szerzők legtöbbje: Löhlein, Reichardt, Schale, Schiling, Uhde, Vanhall, Witthauer, Wolf - mindmegannyi ismeretlen név még a szakemberek előtt is. Csupán Irnberger, a tudós teoretikus, Neefe, Beethoven fiatalkori tanára és Türk, a kiváló zongorapedagógus neve ismertebb a mai muzsikus számára. Annál meglepőbb az a friss, formás, egészséges muzsika, amely ezeknek az alig ismert szerzőknek minden üteméből felénk árad. Egyik-másik darab még magán viseli a közelmult ellenpontos stílusának nyomait (pl. a 16. sz. Gavotte). De a legtöbbjuk már azt az új stílust mutatja, amely e korszak mestereinek keze alatt kialakulva, 1760 körül készen várja a nagy betetőzők és összefoglalók: Haydn, Mozart, majd Beethoven megjelenését.
Ebben a gyűjteményben - mint a "A gyermek Mozart" címűben is - arra törekedtem, hogy gondos frazírozó- és előadási jelekkel közelebb hozzam ezeket a szép és hasznos kis darabokat legifjabb zongozázó nemzedékünk tagjaihoz és megkönnyítsem, élvezetessé tegyem munkájukat. Ami pedig az ujjrendet illeti, ugyancsak "A gyermek Mozart" előszavában mondottakra hivatkozom: ne sajnáljuk a fáradságot, közelebbről megnézni és kipróbálni ezeket az ujjrendeket, mert újszerűségük, szokatlanságuk nem holni különcködés, hanem hosszú hangversenyző és pedagógiai tapasztalat eredménye. Vissza