Kongregációs beszédek

Előszó

A kongregáció prézesi asztalától végigtekintek a velem szemben ülő lányok során. Kutató, kereső, problémától égő szemek fordulnak felém. Az ajkuk zárva. Hallgatagon figyelnek reám, de csendes hallgatásukban, szemüknek nyugtalanul lobogó tüzében ott ég a legfőbb kérdés:
- Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?
Szívem zavartan dobog. Most valamit mondani kellene. Valami szépet, szívnyitogató, bűvös varázsigét; valamit, ami közelebb hozza őket hozzám, hogy közelebb vihessem én is valamennyit az Istenhez. Az Istenhez, aki után vágyódik lelkük, a végtelen szent tűzből kipattant, örökké égő szikra.
Mondanom kellene ellenállhatatlan erejű, súlyos veretű igéket, amik magukkal ragadják őket az Istentől elgondolt, emberhez méltó, tiszta úton a végső cél felé. Fel kellene villantanom előttük az égi fényesség lelket aranyozó sugárkévéit, hogy ne kapjanak a kormozó, csalódást, kiábrándulást szülő földi csillogás után.
El kell indítanom életüket a meredek, felfelé vezető úton, amelynek szélét láthatatlan virágokkal hintették be titokzatos kezek, hogy vigaszai, erőforrásai legyenek a csüggedőknek és a lankadóknak, de amely útnak megvannak a maga lábatvérző, sebeket, szenvedéseket osztó tövisei is, a lelki élet nehéz akadályai, amiket elénk görgetnek lelkünk ellenségeinek gonosz kezei, hogy meggátolják célunk elérését, Istenhez való eljutásunkat.
Valamit mondanom kell, de érzem, hogy ide kevés az ékesszólás minden ereje. Gyengék a filozófia meggyőző érvei; itt az emberi elmével alkotott életművészet aranyelvei csődöt mondanak.
Csillogó szemű, tökéletesség után vágyódó leánykák, mit mondjak tinéktek? Vissza