Jó szó

Fülszöveg

Komáromi József Sándort a bácskai emberek portréfestőjeként ismeri az olvasó. Jelen kötetében is ezek a hősei: a két háború közti kisvárosi emberek, értelmiségiek és mesteremberek, tisztviselők és szegényparasztok, olyan földi lények, akiknek az élete nem más, mint sorsszerű fordulatok és félreértések végeláthatatlan sorozata. Ezek az emberek úgy élik végig az életet, kemény sorsokat, hogy egyszer sem döbbennek rá: valóban hősök. Mert aligha akadhat nagyobb hős azoknál, akik mostoha sorsuk, átokszerű csapások és társadalmi mellékvágányon való veszteglés ellenére sem adják fel erkölcsi alapállásaikat.
Az író az "eltűnt idők" és egy letűnt világ nyomában jár: alakjait mélységes ragaszkodással, és gyengéd szeretettel formálja meg, s ezt a ragaszkodást és ezt a gyengédséget az időnkét felbukkanó gúnyos vagy keserű fintora sem tudja palástolni. Meleg pasztellszínekkel dolgozik, olyan festő, aki az ember nemes vonásainak felvázolására és kimunkálására helyezi a főhangsúlyt. Ez a szándéka néhol nosztalgikus hangulatokat teremt. De a pasztellszínek alól, s a nosztalgikus hangulatok mögül fel-fel bukkannak sötét tónusok, meg-megjelenik a kemény valóság, amely az ábrázolt világ fonákságait is feltárja. Komárominak, persze, esze ágában sincs a világot megváltani: abban szeretne segítséget nyújtani, hogy jobban megértsük tegnapi vagy mai önmagunkat, embertársainkat, több emberséggel viseljük el kemény sorsunkat. Olykor talán feleslegesen is magyarázkodik, afeletti aggodalmában, hogy félre ne értsék valahogy.
Komáromi "fejlett nyelvérzékű, tudatos stiliszta, mondatait gondosan, pedánsan szerkeszti, előadása kulturált, szókincse választékos, beszéde ápolt, képes kifejezései ízlésesek, pontosak". Mondanunk sem kell, hogy ezek az erények ebben a kötetben is fellelhetők még pontosabban és tisztábban, mint valaha. Vissza