Bácskai emberöltő

Fülszöveg

ÚGY GONDOLOM, az író mestersége valahogy leginkább a pilótáéhoz hasonlatos.
A kezdő pilóta csak annyit tud, hogy a végtelen térségben szeretne a kedvére röpködni, szabadon csapongani. Legkevésbé arra gondol, hogy útjainak a sikeréhez először is a mérő és az irányító berendezések kezelését kell hibátlanul megtanulnia; mivel szemernyi kétsége sincs maga felől. Csak lassan eszmél rá, hogy nem is annyira magával, mint amennyire az utasaival kell számolnia; s legvégül törődik bele, hogy a röpteit sem annyira maga választja meg, mint amennyire a légi utak szükségletei szabják ki.
A kezdő író csak annyit tud, hogy valami nagyszerűt szeretne, és csak apránként eszmél rá, hogy először is az irodalom eszközeit - a világos és vonzó fogalmazást, az érdekes meseszövést, a jól pergő párbeszédet, az áttekinthető szerkesztést, a megkapó jellemábrázolást és nem utolsósorban az önkéntelen gondolatébresztést - kell jól kezelnie; nem annyira magával, mint amennyire az olvasóival kell számolnia; nem annyira a nem létező örökkévalóságot, mint amennyire korának a kérlelhetetlen igényeit kell kielégítenie.
Mindezek mégis csak a kélt mesterség alapvető követelményeit. Vérbeli pilóta és vérbeli író csakis az lehet, akinek megvannak a maga sajátos szakmai és erkölcsi érdemei.
Az ÉN ÉLETEM egyik legnagyobb megrendülése az a folyást bővülő újabb és újabb felismerés, meg az a szüntelenül ismétlődő korábbi tapasztalat: milyen nehezen igazodunk el a földi életben, mennyire félreismerjük az embertársainkat és a világot; milyen kevéssé tudjuk elválasztani a fontosat a mellékestől, az igazat a hamistól, a jót a rossztól.
Végképp leegyszerűsítve: mennyire nem tudunk élni.
S bárha magam is értem: korántsem holmi lángeszű meglátás, hanem éppolyan régi, mint amilyen keserves igazság ez; s bárha az sem titok számomra, hogy gyógyfű sem nagyon terem ellene - mivel nem a fejünkkel, hanem az ágyékunkkal gondolkozunk - jómagam mégsem szabadulhatok a "nem tudunk élni" megrendülése alól.
Így aztán még akkor is, ha lenézett anekdotával, megvetett csattanóval mulattatom az olvasót: a mese mélyén mindig az élet valóságának valamilyen fonáksága, értelmetlensége, kínja vonaglik. Ezért értem meg annyira minden furcsaságukkal együtt a hőseimet; ezért tartojm legfőbb írói érdememnek a visszatarthatatlan együttérzést.
TÖREDELMESEN BEVALLOM, magam is alig látom magam előtt az alakjaim külsejét, s legfeljebb ha egy-egy testi vonásukat említem meg - annál szenvedélyesebben izgat hőseimnek a belső világa.
Nem is új köntösben kívánom a világot tükrözni, nem is új igéket hirdetek; inkább sutba vetett feltétlen igazságokat igyekszem tudatosítani és közkeletű tévedéseket eloszlatni; inkább a hagyományoshoz, mint az úttöréshez vonzódom. S bárha magam is élvezem a meseszövés örömét, mégsem annyira kellemes, mint amennyire hasznos mulattató kívánok lenni.
Egyik legkedvesebb sikerem annak az olvasómnak a szava volt, aki az első elbeszéléskötetem megjelenésekor azért kívánt velem megismerkedni, hogy személyesen mondja el: "Az egész könyvét úgy olvastam végig, mintha egy régi jó ismerősömmel hánytuk-vetettük volna meg a világ sorsát."
Hitvallásom szerint a művészet - tehát az irodalom is - érzelmi színeivel megejtő, szellemi szépségeivel gyönyörködtető, az erkölcs pillérein a valóság fölé emelt világ; amelynek társadalmi jelentősége van és amelybe az erkölcs ad menlevelet - írja válogatott elbeszéléseinek, a csaknem félévszázados írói munkásságát összefoglaló Bácskai emberöltőnek kiadása kapcsán a hetvenedik életéve küszöbe álló Komáromi József Sándor. Vissza