Komáromi Jókai Színház

Előszó

Jó utat, Jókai Színház! Keresek valamit, tárgyat, vagy szimbólumot, amivel kifejezhetném a szlovákiai magyar kultúra haladását, mozgásirányát. Nem megy. Nem jön elő semmi olyan. A gyaloglás. Igen, csupán ez a legősibb közlekedés. Az is mezítláb. Mindig meghökkenek, ha nyakkendős, ünneplős kiadásban látom önmagunkat. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy az egyszál inges kosztüm az igazi öltözékünk. Mert az időtlen, mint a mezítlábas gyaloglás. Igen, kicsinyes kényszerhelyzeteink láncolatában valami időtlenséget érzek. Bajaink s a ránk nehezedő többszörös nyomás ellenére sem veszem komolyan az idők sietését. Az ismétlődő, egymásra hasonlító történelmi és politikai helyzetek kényszerítők ugyan, de ebből sem az idő marcona-arcát látom, hanem a cselekvés szükségét. Igen, belső ritmusom mintha nem számolna az idővel. Önámítás ez? Érzéketlenség? Vagy a cselekvés állandó kényszerének dobpergése a fülemben és az idegeimben? Olykor nyugtatom s talán fel is mentem magam az idővel való ütközéstől. Egyenlőtlen, lappangó, alattomos viaskodás. Megszólal a telefon; negyvenéves a Jókai Színház - mondja Beke Sándor. S egyszerre minden kínzóan közel lesz. Igen, kultúránknak időben és térben kicsinyek a távolságai ~ talán ezért. Csaknem fél évszázad. Melyik arcát idézzem meg a színházi időnek? A Matesz hőskorát? Az indulást? Az alapozást? A semmiből, a háború utáni megsarcoltságunkból, a szellemi nincstelenségből való teremtést? A kezdők - színészek, rendezők, műszakiak - elszánását, mely mindmáig élteti a színházat... A megszállottságot, amely képes volt dacolni a hullámokban csapkodó akadályokkal? A féltő-segítő színházkritikusokat? Szerkesztőket?A közönséget?Komáromot?A befogadó és megtartó várost?Az ügyeletes ideológusokat? A párttitkárokat? Az abroncsként szorító „alkalmazott ideológiát'*? A lelkesítő tapsokat? A foghíjas nézőtereket? A közönyt?... Vagy a megszépítő, vagy mindent egybemosó emlékezést? A születés az élet meghatározó pillanata, s a legszebb is. Az ember, ki elindul megfogalmazott céljai felé, s megy... Egy szál ingben, mezítláb. A háború utáni szlovákiai magyar színjátszásnak szerintem ez meghatározó állapota és meghatározó érzése. Ebből a puritánságból nőtt ki önmagunk megmutatásának kezdetben naiv, ma már erőteljes programja. A vers és prózamondás iskolás izgalmától a színpad, a teátrum, a mókázás, a nagy darabok, a drámák, a tragédiák vállalásáig és felmondásáig vezet az út. A művészet teremtése. A színház első épülete, a nézőtér régies bársonyszaga, s a mai színház - palota. Ez az ív, valóság és szimbólum. A befutott idő íve. A naiv, amatőr lelkesültségtől a színpadművészétig, a - művészetig. Fellegi „atya" iparos messianizmusától, Beke Sándor aszkétikus teremtő racionalizmusáig. Ferenczy Anna kislányos, tájszólásos szépsége és Dráfi Mátyás, Csendes László, Boráros Imre és a többiek jelensége. Az ív tegnapi és mai tartópillérei. S az időnek negyven éves íve megörökítésre méltó emberi küzdelmet fog egybe. S negyven év távlatából ma már elmondható, szükség volt és van az ív mindkét forrásvidékére. A z alapot lerakókra és a maiakra egyaránt. Ez ív fényében jól látni az első nagy csoportképet: Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Fellegi István, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula. Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Király Dezső. Kiss Lajos, Konrád József, Lelkes Magda, Lörincz Margit, Siposs Jenő, Turner Zsigmond, Udvardy Anna, akik elsőként rakták le batyuikat a csallóközi préri szélére. S ezután önmagunk tájaihoz közelítve mindmáig szállnak a darvak. Emberek, színészek, emberek sokra, többletre, magasra vágyók. Vissza