Előszó
CSABA LOVASAI
Nagy nyári éjszaka van. Köröttem félderengés, de olyan halott világú, mintha a sírban lennék, fölöttem kimondhatatlan csillagseregeivel a magas ég, de olyan nesztelen az is ma,...
Tovább
Előszó
CSABA LOVASAI
Nagy nyári éjszaka van. Köröttem félderengés, de olyan halott világú, mintha a sírban lennék, fölöttem kimondhatatlan csillagseregeivel a magas ég, de olyan nesztelen az is ma, mintha a másvilágba botlottam volna bele. És ha az égbolt legtetejéről lehasít egy csillag valamelyik tengerbe, szinte hallani a sivítását. És ha igaz, hogy minden hullócsillag egy-egy elköltözött lelket jelent, igen sokaknak kell meghalniok mostanában. Különösen a magyarok közül.
Fekszem hanyatt s a csillagvilágos eget nézem. Azon a részen, amerre Csaba királyfi lovasainak kell vágtatniok...
Mert lankadatlanul vágtatnak felénk másfélezer év óta s úgy látszik, mintha közeledni kezdenének az idei évben. Világosabb a Hadak Útja, mint azelőtt volt, tehát nem lehetnek már messze fúvó lovaikon a húnok, hogy megsegítsenek bennünket. Hiszen soha oly szükségben nem volt a magyar, mint most. Jönnek Csaba lovasai, valahonnét Georgia felől...
A Hadak Útját nézem, a nyári éjszakában, amint egyre világosabban sávosodik a derengő mennybolton.
Tehát mégis jönnek!
Jönnek kardosan, verejtéktől reszkető lovaikon, sötét kétségbeeséssel. Talán mert tudják már, hogy eldobván saját kardunkat, a népek és nemzetek szemetje lettünk, akik rimánkodásra görbült szájjal leskelődünk némi segítségért, miután magunkban sem bízunk többet.
Vissza