Komárom

Előszó

Azt írja Claudio Magris nagy sikerű, Duna című könyvében, hogy Komárom a magyar szimbólumok valóságos tárháza. Egyszerre van itt jelen - mondja -, a nemzeti illuzionizmus, a rebellis magyar szellem, a nemzeti önámítás, a folklorisztikus honfibú, a nemzeti önvád és a nemzeti öndicséret. Mindezt Jókai regényhőseivel igazolja, a félistenekként ábrázolt főnemesekkel, a polgárvilág farkasaival és áldozataival, a pénzből és világi hívságoktól meghasonlott lelkű, remetelétbe menekülő, többre hivatott álmodozókkal.
Magris, mint Európa rajongója és avatott professzora, a közép-európai lét valamifajta esszenciáját látja városunkban - annak minden árnyoldalával, ellentmondásával, számtalan, megnyugtató válaszért kiáltó kérdésével.
Említett kulttúrtörténeti munkájában, mely végső soron mégiscsak egy sajátos, egyéni hangú útikönyv, a Duna és a Közép-Európa filozófiájának, históriájának szellemes, szubjektív, olykor igen ironikus elemzését adja. A Komáromról szóló fejezet a Szomorúan magyar címet viseli - ehhez, ha magyarázatnak nem is, oknak bizonyosan elég, hogy a szerző egy jellegzetes európai határváros, Trieszt szülötte. Hát igen, a történelem, ez a nagy rendező, ha nem is egyedülálló, de e térségben is ritkaságszámba menő játékot talált ki nekünk azzal, hogy legyen a Duna, ez az éltető, öröktől való utazó és utaztató, inkább elválasztó. Legyen határ, s legyen határként főszereplő Komárom és polgárai életében. A város pedg találja ki magának a szerepét - akár maradhat statiszta is - csak az a fontos, hogy respektálja a szereposztást.
Ám a "leosztás" óta eltelt időben nyilvánvalóvá vált: ahhoz, hogy a játék korrekt, fájdalommentesen játszható, olykor akár élvezhető is lehessen (tekintettel arra a nehezen hanyagolható tényre, hogy itt mégiscsak hatvanezer ember életéről van szó), bizonyos alapelveket újra kell fogalmazni. Nekünk, itt a mindennapjaink során, éppen mindennapjaink érdekében.
Legfontosabb, hogy a Duna, mint határ, nem lehet főszereplő. A harár ugyanis - jelezzék bármennyire is valós objektumok, akadályok - nem több egy képzeletbeli vonalnál, nem része a valóságnak. Megpróbálhatunk ugyanúgy tenni, mintha az lenne, ám a valóság rácáfol igyekezetünkre: a túlsó partot ugyanúgy veri a jég, mint az ittenit, s a fák is ugyanúgy borulnak virágba, mint nálunk.
S ha ezt elfogadjuk, már az is magától értetődik, hogy a főszerep semmiképpen nem lehet a határé, a főszerep az embereké. Az egymás felé törekvő embereké, akiket a másik megismerésének és megértésének természetes vágya is hajt. Akik tudják, hogy ahol valami véget ér, törvényszerűen kezdődik valami más. Akik tudják, hogy a Duna lényege nem határ volta - a legkevésbé Komáromnál -, sokkal inkább az a hatalmas, alig áttekinthető térség, melyet érint, s az a felfoghatatlan idő, melyet magában hordoz.
Ez az album, melyet az olvasó a kezében tart, nagy valószínűséggel a komáromi szimbólumok tárházát is gazdagítja majd - túl azon, hogy kaluza lesz az utazónak, forrása a várost megismerni vágyóknak. Mert jelkép értékű szándékok találkozása, melyekből végül megszületett, s jelkép értékű maga a tény is, hogy megszülethetett.
A szerzők és szerkesztők nem kisebb célt tűztek maguk, s a könyv elé, mint hogy bizonyítsák: Komárom egységes kulturális arculattal bíró, figyelemre méltó, törekvő város. Története során minden nagy természeti katasztrófa, minden sorscsapás után volt ereje talpra állni, s újra szervezni, építeni önmagát.
Mudrák Attila, a tehetséges, (fiatal) esztergomi fotóművész ezt a lelki nagyságot próbálja megfogalmazni, visszaadni a képein. Nem a mindent, minden áron szépnek mutatás vágya vezeti, sokkal inkább a részletek iránti fogékonyság. Alapossága, igényessége, technikai tudása eredményeképpen a fényképeken fel-felvillan a fénykorát élő, a múlt századi Komárom is. Az album lapjait óhatatlanul belengi a finom nosztalgia, s a város szőnyi és monostori városrészeivel az igazi, a teljes arcát így mutatja.
Ajánljuk utazók és átutazók, barátaink és leendő barátaink - ám elsősorban valamennyi komáromi polgár figyelmébe, szeretetébe. Vissza