Kollázs '98

Előszó

Szokás az avantgárdot akként jellemezni, hogy egy-egy irányzata képzőművészeti mű valamely sajátságának az abszolutizálása volna. Ilyképpen a fauveizmus a színek, a kubizmus a térbeli realitás, a futurizmus a korfestés, az expresszionizmus az érzelmi hatás, a konstruktivizmus a szerkezet és harmónia, a szürrealizmus a tudattalan szerepének előtérbe állítását tételezte volna a mű legdöntőbb vonásaként. Ha így tekintjük, a dadaizmus esetében nem találunk hasonlóképpen preferált vonást. A dadizmus nem a leendő műalkotás valamely tartalmi vagy formai specifikumát emelte ki, hanem mindenekelőtt a művészet társadalmi szerepének és az alkotói magatartásnak a gyökeres megváltoztatását igényelte. A dadaista művész figyelmen kívül hagyta a "társadalmi elvárásokat", a közízlést, a társasági szokásokat, de lázadt a hagyományos technikák, a "komoly művészettől" megszokott patinás eljárások ellen is, és e vonatkozásban hosszú évtizedekre előre mintát adott "a művész" egy bizonyos, később igen elterjedt típusához. A kollázs (a fotomontázs mellett, melytől való elkülönítése merőben formális) valósággal önként kínálkozott, hogy segítsen csúfot űzni a konzervatív nyárspolgár művészetről vallott nézeteiből, és didaktikus mivolta révén mintegy szemléltetni a képsíkot tiszteletben tartó, a hagyományos térábrázolást elvető új kompozíciós felfogást, s ezáltal új alapokra helyezni a képzőművészet szemléletét, továbblendíteni az egyetemes képzőművészet alakulását.
A kollázsnak Európa több pontján történt hozzávetőleg egyidejű "felfedezése" az első világháború táján voltaképpen művészetre-alkalmazása volt valaminek, ami a "levegőben lógott", ami a hétköznapi gyakorlatban már ismert eljárás volt. Az újdonságot tehát nem a technika jelentette, hiszen a képes levelezőlap kiadói már korábban kitalálták a tréfás "jövőkép" típusát, ahol Podolis poros főutcáján villamos és automobil robog,k, egén aeroplán és léghajó szeli a levegőt, s gyakori volt a városképek keresztezése is, pl. a Trafalgar tér elárasztása velencei módra. Nem, az újdonság abban állt, hogy a képzőművészet a legelsők között mint "civil" eljárást, integrálta a ragasztást. Vissza