Kölcsey Ferencz válogatott szónoki művei

Előszó

Részlet:
"Félve szólalok meg, Tek. Törvényszék, látván a nevezetes többséget, mely e szerencsétlen asszony sorsát már-már elhatározta, de egy emberi élet remélhető megtartása minden kétségen túl fontosabb, mintsem érette mindent elkövetni ne kellene. Azonban kevés érdemeket teszek az életre, mely gyalázattal bélyegezve van; s valamint magam csak addig szeretek élni, míg a becsülettel folytatott pálya önérzését kebelemben hordhatom: úgy nem tartom méltónak oly életet megtartásáért fáradozni, mely birtokosát csak közutálat tárgyává tehetné. Én, T. Törvényszék, ártatlannak hiszem az itélet alá bocsájtott személyt; s mint olyat készülök a gyalázatból kiragadni, minekutána a szenvedések közül úgysem ragadhatom ki, mikbe a neki tulajdonított, de más által elkövetett bűn következései mélyen taszították.
Ezen asszony, úgy mond a vád, saját férjét gyilkolta meg: férjét, ki őt forrón szerette; ki parányi hivatala súlyait híven tűrte, hogy háza népét, minden más jövedelem hiányába táplálhassa; ki őt élte minden napjában soha nem keseríté; ki akkor is, midőn meggyilkoltaték, neje miatt tett fáradságos utából jött meg, s tele gonddal feküdt ágyába, honnan több fel nem ébredett.
Nehéz vád, T. Törvényszék, s mennél nehezebb; annál gondosabban kell azt tekintetnünk; annál mélyebben nézünk szövedékeibe. Valónak állítjuk azt? akkor e szerencsétlen, ki általa terheltetik, visszahozatlanul elsüllyedett. Ketté tört a vessző feje felett; mert melyik itélőszék lenne a szerető férj gyilkosának kegyelmes? Bűnösnek akarjuk-e hát vallani? ki akarjuk-e reá mondani a halált, a biró ajkai közül oly rettenetes szavat? Mert a halál a harczmezőn dicsőség; a halál a kórágyban, elnyugvás; de halál a pallos alatt, lángoló gyalázat, mely a maradék szivében is ég." Vissza