Ormánság

Előszó

Részlet a könyvből:

Apró csoportokban várták a harmadik harangszót és csendesen, vasárnapi elnyugvással beszélgettek. A férfiak lehúzódtak az iskolaépület sarka felé, külön a feketeruhás, rövidbundás legények s külön a csizmás, hófehér kis köténynyel s kerek ünneplős kalappal vasárnapivá tisztult vénemberek. Ezek politizáltak, az időjárást, vásárok állapotát vitatták, azok a piperésen le- s fölsétáló, összeakaszkodott selymes-barnacipős lányokat nevették, vagy hallgatták a csoport közepén mosolyogva beszélő vállas, nyugodt legény szibériai történeteit.
A templom kőkerítése mellett az öregasszonyok csoportosultak. Vakító fehér bikláik, fehér lenvászon vetettkapcáik ünnepi makulátlansága jólesően vált ki a felhős, naptalan, kopár, locspocsos télviz-szürkeségből, mely rengeteg sarával és unalmával már hónapok óta elborította a falut. De a fehér ruhákból úgy tűntek elő a ráncos, szikár arcok és kezek, mint a szomorú útmenti kopasz fák, csendesen, monoton zörgéssel az élet egy-egy lekésett, bűvös és halálszagú szélrohamára.
Végig a kissé megszikkadt gyalogjárón, fel a Magosdi-utca felé, lassú lépésekkel jöttek az újabb csoportok, kerülgették a piactér fekete sártengerét s gyarapították a harangszóra várók beszélgető csapatát. Földresütött fejjel jött egy-egy öregasszony, szorosan a kerítések tövébe húzódva, ahonnan jobban lefolyt a víz, egyik kezükben a zsoltárt és fehér lenvászon kendőt szorongatták, másikkal a biklájukat óvták a kerítés nyálkás deszkáitól; s dehogy néztek fel, csak a szemük sarkából vetettek gyűlölködő, botránkozott pillantást a viháncoló, suhogó lányok után. Vissza