Julianus barát

Előszó

Részlet:
Három kisfiú ült a nyári verőfényben egy bokor alatt. Nézegették, hogy a domb látján elhúzó úton hogy ballagnak az ökrösszekerek a Zengő hegyoldala felé s hogy tűnnek el egy mély völgyben, csalitok, bozót között. A nap délutánra hajlott, a hőség engedett, ezüstfehér bárányfelhők legelésztek az égen. A fűben hersegtek a kabócák, egy magas nyárfa csúcsán tengerlic ült, mint valami kis fekete légy, de vékonyan csilingelő hangja idáig elhallatszott. Jobbról, a lapályos legelőn, a klastrom gulyája legelészett.
- Mondják, hogy a velág szélén véghetetlen tengörök vagynak, - beszélt nyálazó szájjal a legnagyobb fiú s álmosan pislogott gyulladt, vörös szemhéjjával a napsütésben. Akkora feje volt ennek a fiúnak, mint egy kisebbfajta puffadt tömlő. S olyan lomhán ült, olyan mozdulatlanul, mint egy jóllakott gödény.
- A velág szélén nincs sömmi, - intette le egy kis zömök zsurmó fiú s hevesen legyintett. Kis fekete szeme nevetősen villogott homlokába hulló sötétbarna haja alól.
- Tengerök vagynak s a tengörökben sárkányok és röttentő kélgyók sürögnek. Én tudom. Apám mondá.
- Hát ű meg honnan tudhatnája? Vala tám ott? Látá es? Mi? Te lüke!
A nagyfejűben valami halvány indulat támadhatott, mert lustán a kis zömök felé fordult s a nyál kifreccsent vastag ajkai közül, ahogy mondta:
- Az én apám a klastrumban segéld a barátoknak s tűlük tudhatja. A barátok megmondhatják, űk mindent tudnak.
- No, ha barátok mondák, akkor igaz es, - hagyta rá megbékélve a kis zömök. - De ha csak te mondod...
- Mér, nem szoktam én hazudni, - méltatlankodott Busa. Vissza