Holdvilág völgye

Előszó

Ojbarsz óvatosan kapaszkodik föl a meredek hegyoldalon. Kezében íj, oldalán tegez. Hajadonfőtt van, még nem nyírták meg, haját nem fonták a halántékánál gyöngyös varkocsba, még nem esett át az avatáson. De már teljességgel igazi harcosként viselkedik. Ferdemetszésű barna szemét a hegyoldalt borító sűrű bozótra szögezi, madarat les. Övére függesztve már ott csüng egy korai sirály, talán első halászó útján lőtte, amint a meghasadozó jég fölött rikácsolva kereste a zöld síkvizet. Így érte a fiú lövése abban a pillanatban, amikor szinte megállt a levegőben, hogy lecsapjon egy halra. Nyíl fúrta keresztül, tolla szétrebbent, rekedt rikoltással hullott a vízbe s Ojbarsz kutyája, Pejen, a Százszemű, boldog vakkantással vetette magát utána a dermesztő vízbe.
Tavaszelő hava, tob ai első napja van ma. Amint a fiú letekint a mélyben villogó, a jég burka alól most szabaduló Balaton végtelen tükrére, szíve megtelik csiklandó örömmel. Bocskorát vidáman belevágja a bokrok alatt szürkén meghúzódó hóba, majd odább szökken, ahol már a jószagú föld puha, zsíros foltjai kiütköznek s ahol vérszegény kis fűszálak emelgetik vékony ujjaikat a Nap gyér sugárzásában. Itt már gyöngéd fehér hóvirágfejecskék is kandikálnak elő az avarból. Ojbarsz szed egy marokra valót, arcához emeli, szagolgatja.
Nagy nap ez a mai. Ojbarsz édesanyja, Gyöngy, odahaza vajúdik a fából épült gyönyörű asszonyházban. A sirályt is ezért lőtte Ojbarsz. A hóvirágot is ezért szedi. Vissza