Harangok csendje (dedikált példány)

Előszó

Bonyhádra érkezünk, a Kert köz enyhe lejtőjén lassan gurítom le a kis piros Suzukit (kezdő még, hadd tanulja az utat), aztán önkéntelenül beletaposok a fékbe: az útszélen előttünk vércse szorít le karmaival egy kisebb testű madarat, galamb lehet, vadgalamb, balkáni gerle; a vércse észrevesz, menekülne, de nem tud fölemelkedni, suhogtatja a szárnyát, elejti az elejtett madarat. A galambnak a nap dátumára rácáfoló szerencséje van, tizenharmadikára esik ez a novemberi hétfő délután, valószerűtlen a szabadulása, ahogyan valószerűtlen a ragyogás is, akár tavasz is lehetne, újraéledő reményekkel menekül a galamb, elfut mellettünk a szárnyát verdesve, megáll, amikor mi is megállunk a ház előtt, beleakad a kerítéslécek földközeli párhuzamosába, megpihen pihegve, fölnéz rám, összeakad a pillantásunk, amint mellette a kapun belépek; a háta csupasz, középütt mintha élénk színű katicabogár volna, vércsepp üt át a bőrén. A kerítés mögött macska ül, jóllakottan nyalogatja kitárt tenyérként égnek fordított, talpát,a karmait tisztítgatja. A madarat nem vette észre; tenni kellene valamit, talán fölemelni, amíg megnyugszik, megmenteni valahogyan gyerekkorunk parancsa szerint, de ez a parancs most érvényét veszítette: telefonhívásra jöttünk, Irén édesanyját baleset érte, hozzá törtetünk, elrohanunk részvétlenül a meglapuló madár mellett.
Azután pedig, hogy nincs nagyobb baj, és a világ rendje helyreállni látszik, a galamb után nézek. Nincs a kerítés alatt. És nincs máshol sem, ameddig ellátni, üres az utca. Sehol a madár. Visszajött érte a hoppon maradt légikalóz? A macska fedezte fel mégis a potyapecsenyét? Meglehet, elrepült magától, erőre kapott talán, és odébb állt. A legkevésbé valószínű ez utóbbi feltevés, efelé hajlok mégis, ezt szeretném hinni, és meg is tehetem, hiszen senki sem tanúsítja az ellenkezőjét. Vissza