Kóborlás és helytállás

Előszó

Részlet:
Erdély felfedezésének szükségességéről
7
Erdély felfedezésének szükségességéről
Székelytamásfalván jártam a negyedik osztályt 1975-ben, s a tízéves kobakokba akkor már komolyan sulykolták Románia földrajzát. Álmunkból ébresztve is felmondtuk volna a Keleti-és Déli-Kárpátok hegyláncait, Avastól a Vaskapuig. Tudtuk a térképén, hol van a Vráncsa--, a Bodoki-hegység, merről fuj a Nemere. De nem szerettük a földrajzórát, sokkal inkább a mesés történelemórákat, amelyeken a törökverő román vajdák mellett a proletárdiktatúra számára - később derült ki, hogy csak ideig-óráig - elfogadható magyarokról, Dózsa Györgyről, Gábor Áronról is hallhattunk.
Már túl voltunk a negyedik osztályon, amikor nagyapám kézen fogott, elvitt a Feketeügyre, és megmutatta, hol volt a kenderáztató, hol volt Domokosfalva, az elpusztult középkori falu.
- Nagytata - kérdeztem -, azok a hegyek ott milyen hegyek?
Nagyapám bemutatta őket:
- Az ott a Vráncsa, az a csücske ott, a Zernye, balra tőle a Nemere, hátunk mögött pedig a Bodoki-hegyek.
Ma is emlékszem rácsodálkozásomra, az örömömre, hogy egyetlen mondattal közelebb hozta nagyapám hegyeinket. Akkori ismeretségem Erdély hegyeivel máig tart, a Nagykőhavasnak s a Királykőnek, a Kelemen-havasoknak és a Hargitának is köszönhetem, hogy valahol itthon vagyok.
Akkor tanultam meg, hogy nem térkép e táj.
Aztán a későbbi években értettem meg, hogy Erdély nem az a Tündérkert, amely Julis dédnagyanyám legendáiból, tanítóim, tanáraim történelmi példázataiból elősejlett. (Amikor az erdélyi vallástoleranciáról példálózott Csákány József Vissza