Pán

Előszó

Részlet a könyvből:
Mostanában sokszor gondolok az északi nyár örökös nappalára. Üldögélek itt és arra a nyárra gondolok, meg egy kunyhóra, amelyben laktam, meg az erődre a kunyhó mögött és nekiállok, hogy leírjak valamit időtöltésképpen, csak úgy, a magam örömére. Az idő nagyon lassan mozog, sehogyse sikerül olyan gyorsan múlatni, mint szeretném, bár semmi bánatom és a legvígabb életet élem. Jól megy minden dolgom és ez a harminc év igazán nem kor. Pár nap előtt két madártollat kaptam, igen messziről küldte valaki, aki nem is tartozott vele, de csakugyan, két zöld tollat egy címeres levélpapírosban, ostyával leragasztva. És örültem is, hogy láthatom ezt a két kaján zöld madártollat. Máskülönben pedig nincs egyéb bajom, csak egy kis köszvény bántja olykor-olykor a ballábamat. Egy régi lőttseb után maradt, ami azóta begyógyult.
Emlékszem, hogy két évvel ezelőtt nagyon gyorsan telt az idő, mérhetetlenül gyorsabban, mint most, észre se vettem, és már vége is volt a nyárnak. Két év előtt volt az, 1855-ben, leírok egyetmást róla, csak úgy, a magam mulatságára, mert akkor valami történt velem, vagy talán álmodtam. Most már sok mindent elfeledtem az akkori élményeimből, mert azóta jóformán sose gondoltam rájuk; de arra emlékszem, hogy nagyon világos éjszakák voltak. Meg aztán sok minden olyan visszásnak tetszett, az év tizenkét hónapból állott, de az éjszakából nappal lett és csillagot sose láttunk az égen. És az emberek, akikkel találkoztam, igen furcsa emberek voltak, egészen mások, mint akiket addig ösmertem; sokszor egyetlen éjszaka elég volt, hogy valakit gyerekből pompás virágba szökkentsen, megérleljen és fölneveljen. És nem volt benne semmi boszorkányság, csakhogy addig sose értem ilyesmit. Igazán nem. Vissza