Kniezsa István

Előszó

1965. március 15-én, életének 67. évében megdöbbentő váratlansággal hunyt el Budapesten Kniezsa István Kossuth-díjas akadémikus, egyetemi tanár, aki alapvető művekkel gazdagította a magyar nyelvészeti és a szlavisztikai irodalmat. Alig tizenhat hónappal élte túl magyar mesterét, Melich Jánost (1872-1963), és szinte egy időben távozott lengyel mesterével, Tadeusz Lehr-Splawinskivel (1891-1965). alkotóereje teljében hagyott itt bennünket, tanítványait, barátait és tisztelőit.
lendületes, bő energiájú, impulzív egyéniség volt, kinek hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Nyíltan és egyenesen hangoztatta mindig a véleményét, kertelés nélkül. Bátran szállt szembe a tudományos tévtanokkal, leszámolt a tudományban időnként fel-felbukkanó illúziókkal, bármely nemzet hiúságának hízelegjenek is. Tudományos munkásságában arra törekedett, hogy a tényeket határozottan különválassza a föltevésektől. Ennek érdekében alapos forrástanulmányokat végzett. Kevesen foglalkoztak a könyvnyomtatás előtti magyar nyelvemlékekkel olyan behatóan, mint ő. nyelvtörténész volt ízig-vérig: a nyelvi jelenségek genezise, fejlődése, a nyelv dinamizmusa érdekelte. Rendkívül széles látókörű tudós és ugyanakkor derűs, természetesen egyszerű és vonzó ember is volt. Élményt jelentett a közelében lenni, irányítása alatt dolgozni. a fiatalabb kutatókkal szemben igényes volt, de támogatását sem tagadta meg tőlük soha. Azok, akik szellemi örökét magunkénak valljuk, úgy érezzük, hogy Kniezsa István halála egyet jelent számunkra az apai szigornak és az apai melegnek az elvesztésével. Vissza